Ami régi, az unalmas?

Rámchál Derech Éc Cháim című esszéjében három dolgot hasonlít össze: az embert, a Tórát, és a parazsat. Mi a közös ebben a három dologban? Ha a parazsat nézzük, gyengén izzik, nem tűnik jelentősnek. Ha azonban levegőt fújunk rá, lángra lobban.

Rámchál magyarázata szerint ugyanez igaz az emberre és a Tóra szavaira is. Néha unatkozunk, gyengének és motiválatlannak érezzük magunkat. A Tóra szavait réginek és idejétmúltnak érezzük. Ha azonban felelevenítjük a Tóra szavait, elmélyedünk bennük, attól új tűz gyulladhat saját magunkban – és a szövegben is.

Hasonló gondolattal kezdi Rámchál azóta klasszikussá vált könyvének, a Meszilát Jesárim-nak a bevezetőjét is: semmi újat nem fogok mondani, semmi olyasmit, amit ne tudna már amúgy is mindenki. Mégis, könyvét izgalommal forgatják mind a mai napig. Miért? Mert új tüzet visz a régi gondolatokba. Ugyanúgy, ahogy az olvasói is, mindmáig újra felmelegítik azt a „parazsat”, amit több száz évvel ezelőtt ránk hagyott.

Ez az a hitvallás, az az ars poetica, ami motivált abban, hogy útjára indítsam ezt az oldalt. Nap mint nap impulzusok ezrei érnek minket a hírekben, a Facebook-on. Mi lenne, ha ezeket az ingereket a saját szellemi épülésünkre csatornáznánk? Mi lenne, ha létezne egy olyan oldal, ahol az ingerek ebből az ősi tűzből, a zsidó hagyományból kipattogzó szikrák? Vajon lehetséges, hogy ennek a tűznek a melege képes legyen arra, hogy emberek sokaságát felmelegítse? Hogy ne érezzük unalmasnak se a saját életünket, se a saját hagyományunkat?

Azt remélem, hogy igen.