Szeretem a betyáros furfangot, a szófacsaró humort, az egyedülálló magyaros leleményt. Tisztelem az igényes művészeket és tudósokat, és az igazi, érző magyar szíveket.
Hiszem, hogy az egyik oka annak, hogy az eredetileg Közel-Keleten élő zsidó nép a világ minden tájára szétszórattatott, az az, hogy összegyűjtse a „szent szikrákat”, vagyis azokat a különleges értékeket, amik minden népre egyedülálló módon jellemzőek. Várjuk persze a megváltást, a Messiás eljövetelét, amikor minden zsidó egyetlen országban fog élni, és közösen, együttes erővel fogják szolgálni a Teremtőt. De addig is látom az előnyét annak, ha valaki éppen Magyarországon zsidó.
Tudom, hogy a magyarok közül nem mindenki szereti a zsidókat úgy, mint én a magyarokat, de ez nem zavar, nem akadályoz meg abban, hogy szeressem őket. Legtöbbjük valószínűleg azt sem tudja, hogy mi az a zsidó, csak valami zavaros, homályos képük alapján gondolják, amit gondolnak. Az arabok egy jelentős számú része például nyilvánvaló módon, egyértelműen és félreérthetetlenül üzenik számunkra, hogy feltett szándékuk, hogy elpusztítsák a zsidó népet. Ők is valami teljes képzavarban léteznek, megnézhető a csatornáikon, hogy tökéletes és szándékos a félretájékoztatásuk és a propagandájuk.
Ha eltekintünk attól, hogy éppen háborúban állunk velük, képesek vagyunk arra, hogy lássuk bennük az értékeket. A barátaikkal közvetlenek, meleg szívűek, teljes odaadással, önfeláldozással imádkoznak és akarják szolgálni a Teremtőt, óriási erő rejlik mindegyikükben, és magával ragadó zenéjük és nyelvük van. Békében éltünk velük több száz éven át. Ha a történelem egészét nézzük, lényegesen tovább tartott az az időszak, amikor ők voltak a szövetségeseink, és a keresztény világ volt az, aki a zsidóság pusztulását akarta.
„Felforgatta a szívüket, hogy gyűlöljék népét” (Zsoltárok 105:25) – ez a mondat megmagyaráz számomra minden gyűlöletet, ami a zsidóság ellen irányul. A Gondviselés a történelem során mindig nevelte a zsidó népet, amikor eltévelyedett, amikor összezavarodott a saját identitása, és elfelejtette a saját származását. Talán a legfeltűnőbb alkalom az volt, amikor a Németországban élő zsidók erősen ragaszkodtak befogadó hazájukhoz. „Berlin a mi Jeruzsálemünk” – így mondták még a reform zsidók 1845-ben. Nem kellett sokat várni a válaszra a befogadó nemzet részéről.
Amikor gyerek voltam, és elmondták a szüleim, hogy minket mindenhol utálnak, nem akartam elhinni. Hiszen mi is olyan rendesek vagyunk, és a többi népek sem tűnnek olyan gonosznak, hogy minden ok nélkül gyűlöljenek. Mióta vallásos lettem, örömmel tapasztalom, hogy helyes volt a gyermekkori megérzésem: ha utálnak minket, az szinte sosem őmiattuk van, hanem saját magunk miatt. Hogy minket emlékeztessenek arra, hogy honnan jöttünk, hová megyünk, hová tartozunk. Természetesen az sem lehet véletlen, hogy éppen kiből lesz az antiszemita. Valakinek annak kell lennie, és önként jelentkező mindig akad. Nem az egyéneket akarom mentegetni. Hanem maga az elv a fontos, hogy emiatt ne a népeket hibáztassuk, hanem saját magunkat igyekezzünk megtalálni, kijavítani. Rabbi Jonathan Sacks, a nemrég leköszönt brit főrabbi mondta:
a nem zsidók szégyellik azokat a zsidókat, akik szégyellik a zsidóságukat, viszont büszkék az olyan zsidókra, akik büszkék az saját zsidóságukra.
Tanításával a Pirké Ávot ősi mondását aktualizálta, ami így szól: „Mindenki, aki megtiszteli a Tórát, az önmaga is megtisztelődik a teremtmények által. És mindenki, aki megszentségteleníti a Tórát, az önmaga is megszentségtelenítetté válik a teremtmények által.” (Ávot 4:6)
Mindebből persze következik az is, hogy számomra a régi kérdés, hogy magyar zsidónak vagy zsidó magyarnak tartom-e magamat, egyáltalán nem kérdés. A legkisebb mértékben sem. Hiszen kizárólag zsidó vagyok, és nem magyar. Minden tiszteletem a magyaroké, de semmilyen mértékben nem azonosulok velük. Nem mintha bármi bajom lenne velük, hanem azért, mert fontos számomra a saját zsidóságom. Igaz ugyan, hogy a magyar az egyetlen nyelv, amit anyanyelvi szinten beszélek, és Magyarországon töltöttem életem túlnyomó részét, és az is igaz, hogy családunk már végeláthatlan generációk óta Magyarországon él. De mégis: egyetlen magyar sincsen a felmenőim között. Akiket csak látok a családfában, mind az utolsó szálig zsidók – nem magyarok.
Meggyőződésem, hogy egy vallásában hívő zsidó ember semmiképpen nem azonosulhat a befogadó nemzettel. Mi, zsidók, éppen azért lehetünk még több ezer év múltán is itt, ezért őriz minket az Örökkévaló népként ezen a világon, mert tisztán megőriztük küldetésünket, hitünket. Ezzel semmiféle veszélyt nem jelentünk a befogadó társadalomra. Az építésében aktívan részt veszünk, a nyelvüket beszéljük, az ügyeikkel együttérzünk. De a határokat nem moshatjuk el, és nem tehetünk úgy, mintha „magyar zsidók” vagy „zsidó magyarok” lennénk, mert ezzel kompromisszumot kötünk.
Az is fontos, hogy nem szabad azonosulnunk azokkal a negatív vonásokkal, amik a befogadó nemzetet jellemzik. Minden nemzetnek megvannak a maga erősségei és gyengeségei. Mindkettőből tanulnunk kell. Igaz, hogy a legjobb az, ha egy magyar is arra törekszik, hogy leszokjon a panaszkodásról, siránkozásról, „magyaros” búskomorságról, de egy zsidónál ez a kötelezettség ott kezdődik, hogy nem azonosulunk, különállónak tartjuk magunkat. Bileám ezt prófétálta a zsidó népről: „Íme, ez a nép egyedül lakozik, és a népek közé nem számoltatik.” (Mózes 4., 23:9)
Zsidónak lenni küldetés. A Teremtő törvényét és tiszteletét képviseljük a világban. Emellé az egyetlen, legfontosabb feladat mellé nem fér semmi más a képbe. Bármi, amit ezen kívül teszek, ennek fényében teszem. A zsidó népről azt írja a Tóra, hogy „papok királysága, szent nép” (Mózes 2., 19:6). Kell-e még emellé bármilyen más identitás, hogy teljes embernek érezzem magam?
