A Tóra fája, a Tanach fája

„Az élet fája azoknak, akik megragadják.” (Mislé 3:18)

Salamon király példázatában a Tórát egy fához hasonlítja. Aki csak valamennyire is járatos a zsidó irodalomban, az tudhatja, hogy ez a hasonlat mennyire találó. A fa gyökerei megfelelnek Mózes öt könyvének, és innen ágaznak szerteszét. A fa mind a mai napig újabb rügyeket hajt, új gyümölcsöket sarjaszt. Ha végignézünk egy ortodox zsinagóga könyvespolcán, az első, ami feltűnik, az a végeláthatatlanul sok könyv. Noha rengeteg az ágazat, sokféle a téma és a műfaj, de a gyökerük közös. Minden szent könyvünk a kezdetekig vezethető vissza, a Szináj hegyi Tóraadásig.

A zsidó Szentírás, a Tanach 24 könyvből áll. Ez gyakorlatilag megegyezik azzal, amit a keresztény világ Ószövetség néven ismer. A 24 könyv közül az első öt Mózes öt könyve – ez az, amit Tórának hívunk. Gyakran felmerül a kérdés, hogy hogyan lehetséges, hogy a többi 19 könyv a zsidó hagyományban látszólag kisebb szerephez jut?

Miért vannak ezek a szent könyvek látszólag elhanyagolva? Miért nem tanuljuk őket többet, miért nem ismerjük jobban?

Ráadásul a később keletkezett, látszólag kisebb súlyú könyveink közül sok van, ami jóval nagyobb hangsúlyt kap a Tanach ezen könyveinél (pl. Misna, Talmud, Sulchán Áruch). Mi lehet ennek az oka?

A válaszhoz először is tisztázzuk, hogy mi is áll pontosan ezekben a könyvekben, ami fontossá teszi őket. A Tanach betűszó: Torá, Neviim (próféták), Ketuvim (szent iratok). A Tóra a hagyományunk fájának gyökere. Viszonylagos rövidsége ellenére rövid formában minden alapkoncepciót tartalmaz. Salamon király tanítása szerint a Tóra a Teremtés „forgatókönyve”, a világ tervrajza. Minden más erre épül, tehát nélkülözhetetlen.

„Én vagyok a bölcsesség, […] az Örökkévaló szerzett engem, útja kezdetén, alkotásai előtt, réges-régen. Kezdettől fogva felavattattam, a föld elejétől, amikor még nem voltak mélységek, megalkotott […]” (Mislé 8:12-24)

Utána következnek a próféták könyvei. A prófétaság a Teremtő különleges ajándéka. A próféta egy olyan szentéletű ember, aki hosszú tanulás és gyakorlás eredményeképpen érdemelte ki a prófécia szintjét. A prófétikus élmény során olyan élményszerű bepillantást, megértést nyerhet a világ rejtett részeibe, amire egy egyszerű embernek soha nem lenne lehetősége. Ez az az élmény, amit utána megoszt a néppel, érzékletes, költői formában tálalva. Tehát a prófécia többet jelent annál, mint hogy az Örökkévaló elárulja egy embernek, hogy mit tervez csinálni. Próféciát kapni különleges élmény, találkozás a természetfelettivel (ld. még Derech Hásém 3:4).

Az utolsó próféta Máláchi volt, az ő munkássága után a prófécia teljesen megszűnt. A vilnai Gáon megmagyarázza, hogy nem véletlen egybeesés az, hogy éppen az ő kora után találkozunk sokkal kevesebb bálványimádással a történelemben. Addig a korszakig ugyanis ez volt az emberiség egyik legerősebb kísértése: Isten helyett egy nála alacsonyabbrendű hatalmat tisztelni. „Egyiket a másikkal szemben alkotta az Örökkévaló.” (Kohelet 7:14) Azért, hogy az ember szabadon választhasson jó és rossz között, egy negatív erő elvételekor (bálványimádás) szükséges egy pozitív erőt (prófécia) is megszüntetni.

A Talmud beszámol arról, hogy a zsidó népben több mint egymillió próféta működött (Megilá 14a). Közülük azonban csupán 48 próféta és 7 prófétanő munkássága maradt üzenetként az utókorra (18-an kaptak közülük külön könyvet a Tanachban). Az ő üzenetük ugyanis minden időre érvényes, míg társaik csak saját nemzedékükre vonatkozó próféciákat kaptak. Ennek fényében még inkább kíváncsiak lehetünk arra, hogy ha a prófécia ennyire fontos, és ennek is csak a legjava az, ami ránk maradt, akkor hogyhogy nem foglalkozunk velük?

A Tanach harmadik része a Ketuvim, melyben ugyan nem próféciák szerepelnek, szerzőik nem próféták, de nem is hétköznapi emberek. A prófétákhoz hasonlóan ők is olyan különleges, isteni megértésre, tudásra tettek szert, amit mi nem tudnánk nélkülük megszerezni. Az ő szintjük a ruách hákodes (szent szellem). Ez nem olyan élményszerű „elragadtatás”, amiben a prófétáknak része volt, hanem az intellektus magas szintű működése.

Ők olyan dolgokat tudtak, amit mi nem.

Dávid király zsoltárai, Salamon király bölcsességei, Eszter királynő tanulságos története, Dániel kalandos élete olyan tanítások, amik elrugaszkodnak a hétköznapi megértésünktől. Tanulmányozásuk által bepillantást nyerhetünk az isteni gondviselés rejtelmeibe.

Ahhoz azonban, hogy hozzáférjünk ezekhez a titkokhoz, nem a hagyományos módszer a leghatékonyabb: hogy leülünk, elolvassuk, és megpróbáljuk egyedül megérteni. Itt jön a képbe Salamon király hasonlata a Tóra fájáról. Hiszen valójában a prófétai és egyéb szent iratok is a Tórában gyökereznek. A próféták tanításai tórai fogalmakat bontogatnak tovább, fejtenek ki mélyebben. A próféták nagyon veretes nyelven fogalmaztak, ezzel ragadták meg kortársaik figyelmét, és úgy adták nekik át a Tóra örökérvényű üzenetét, hogy az hozzájuk szóljon.

Ugyanezt a szent munkát folytatták a későbbi korok legnagyobbjai is. Nekik ugyan prófétikus képességeik már nem voltak, de minden kor szellemi nagyjai az ősi üzenetet és tórai szellemiséget alkalmazták a saját nemzedékükre.

Ahogyan a fa ágai is mind a gyökérből táplálkoznak, de csak a további ágakon keresztül, és nem csatlakoznak közvetlenül a gyökérhez, ugyanúgy a misnai és talmudi kor rabbijai is a tanításaikat néha nem közvetlenül a Tórára, hanem a prófétákra és a többi szent iratra alapozzák.

Ha megnézünk egy talmudi oldalt, azt látjuk, hogy a szélén ki vannak gyűjtve a szentírási hivatkozások. Változó, hogy mennyit hivatkoznak. Néha hosszú oldalakon át 1-2 tórai mondat apró részleteit elemzik (ez is mutatja, bizonyítja, hogy a Tóra mélységét, isteni eredetét, hiszen a többi próféta szavai nem tanulhatóak ugyanezzel az alapossággal). Máskor a próféták 1-1 mondatából tanulnak olyan dolgokat, amik az egész gyakorlati életünket meghatározzák.

A Talmud bölcsei lehozzák nekünk a földre a Szentírás gyakran nehezen emészthető tanításait.

A későbbi rabbik is ezt a munkát folytatják. Sok klasszikus etikai mű, például a muszár irodalom alapkönyvei, hemzsegnek a Szentírási hivatkozásoktól. Néha csak illusztrációnak, bizonyítékként hozzák az idézetet, sokszor azonban az egész eredeti szöveget egészen új megvilágításba helyezik. Számomra például különösen forradalmi élmény volt, ahogyan Salamon király egy rövid, de annál nehezebben felfogható fél mondatát először a Talmud, majd a Meszilát Jesárim szemüvegén keresztül próbáltuk megérteni, és végül egészen gyakorlatias megfontolásokra jutottunk.

Néhány további példa: a talmudi etika kincsestára, az alig néhány oldal hosszú, sűrű, közismeret mondások gyűjteménye, a Pirké Ávot is – a látszat ellenére – bibliai alapokon nyugszik. Néha idézik is Bölcseink a mondatot, amiből tanulnak. (Különleges a 4:19-es misna, ami egy az egyben, módosítás nélkül tartalmazza Mislé 24:17-et.) A vilnai Gáon azonban az egész traktátusra kigyűjtötte az összes tanításhoz a forrásokat. A külső szemlélő számára nem látható, de a rabbinikus zsidóság etikája is teljes egészében a Biblia alapján áll.

„Készülj Istened elé, Izrael.” (Ámosz 4:12) E tanítás nyomán számos módon felkészülünk, mielőtt imánkkal az Örökkévalóhoz fordulnánk. Megfelelő ruhát, övet, cipőt öltünk, leöntjük a kezeinket, és természetesen szükséges, hogy az ima szövegét is átgondoljuk, valamint az evilági elfoglaltságoktól fejben megszabaduljunk erre az időre.

„A bölcsek szavai csendességben meghallgattatnak.” (Kohelet 9:17) Innen tanuljuk, hogy ne emeljük fel a hangunkat, ha másokkal beszélünk, ne engedjük, hogy a harag beszéljen velünk és ne is fogalmazzunk gunyorosan, mert ha így beszélünk a másikkal, akkor ő nem fogja meghallgatni a szavainkat. El sem jut hozzá az üzenet, amit mondani akarunk, csak a bántó hangnemet érzi.

„A jó szemű, az, aki áldjon, amikor kenyeréből ad a szegénynek.” (Mislé 22:9) Ebből azt a gyakorlati törvényt tanuljuk, hogy ha lakomát rendezünk, melyen vendégek is étkeznek, akkor a házigazda legyen az, aki a kenyeret megáldja és megszegi, mert ő a „jó szemű”, aki a kenyeréből másoknak ad. A „jó szem” azt jelenti, hogy bőkezű (ellentéte a szűkmarkú, aki összehúzza a szemeit, nem akarja másokkal megosztani a javait). Azáltal, hogy ő hívja meg a többieket, az ő áldása mintegy többet ér a kenyéren.