Aki nem gonosz, az már jó?

Néha igen.

„És tusakodtak a fiúk az ő méhében.” (Mózes 1., 25:22)

A zsidó nép három atyja közül egyik Jichák, akinek ikrei születtek: Jákob és Észáv. A Tóra azt írja, hogy tusakodtak anyjuk méhében. A hagyomány megmagyarázza, hogy egyikőjüknek még megszületése előtt erős hajlama volt a jóra, ezért vágyott, törekedett arra, hogy megszülethessen, amikor érezte, hogy kívül egy pozitív dolog várja, egy fejlődési, tanulási lehetőség. Észáv ezzel szemben szintén erős hajlammal rendelkezett, még a születése előtt, csak éppen ő a rossz dolgokra.

„Amikor Sém és Éver tanházai előtt ment el, Jákob igyekezett és törekedett kijönni. Amikor bálványimádás háza előtt ment el, Észáv igyekezett és törekedett kijönni.” (Berésit Rábá 25:22)

A kérdés adja magát: vajon lehetséges az, hogy valaki gonosznak születik? Hogy eleve arra van rendelve, hogy gonosz ember legyen, és mindezért utána még büntetést is kapjon? Milyen jogon lehet valakit egyáltalán megbüntetni azért, hogy olyan, amilyen? Ugyanez fordítva: mi Jákob érdeme, ha ő pedig jónak született? Miféle érdem van az ilyesmiben?

Hitünk egyik legfontosabb alapvetése, hogy ilyen dolog nem létezik. Nem minden ember egyenlő, hiszen különbözőek vagyunk, önálló egyéniségek, saját, személyre szabott kihívásokkal, viszont abból a szempontból igenis egyenlőek vagyunk, hogy egyenlő elbírálás alá tartozunk. Nincsen olyan, hogy valakivel szemben igazságos ítélet születik, míg valaki mással igazságtalanság. Mindenki a saját egyéni mércéje szerint mérettetik meg, senki máshoz nem hasonlítják, csak saját magához, amit ő maga el tudott volna érni.

Ez alapján Jákobnak és Észávnak két különböző életfeladat jutott, amivel meg kellett küzdeniük. Erről számol be a fenti midrás. Jákobnak azzal kellett együtt élnie, hogy erős „kísértése” van a jóra. Ennek megfelelően az volt az elvárás tőle, hogy a lehető legteljesebb mértékben kihasználja azt a jót cselekvő energiát, amit saját magában hordozott. Ő semmiféle dicséretet nem érdemelt azokért a rossz dolgokért, amit nem tett meg. Például: a Tórában az áll, hogy „Ne ölj”. Ez egyike a tórai tilalmaknak, ami alapján azt gondolnánk, hogy jutalmat kapunk, ha betartjuk, és egész életünk során nem ölünk meg senkit.

Ha azonban soha nem voltunk olyan helyzetben, hogy ez egy reális kísértés legyen, mert normális körülmények között nőttünk fel, és soha nem is voltunk igazán kiélezett szituációban, amikor valakit megölhettünk volna, akkor ennek a parancsolatnak a betartása soha nem is került a látókörünkbe. (Lehet, hogy kaphatunk jutalmat azért, ha tettünk érte, hogy ne is kerüljön, például azáltal, hogy igyekeztünk ellensúlyozni magunkban a harag tulajdonságát.)

Észáv kihívása más volt: neki a rosszra való kísértést kellett (volna) legyőznie. Ha sikerrel járt volna, akkor most az utókor a legnagyszerűbb emberek névsorában emlékezne meg róla, aki példaképe mindenkinek, aki hasonló nehézségekkel küzd. Ahogyan a Talmud Józsefet hozza példának az olyanok számára, akik a nagy fizikai kísértések miatt nem tudnak Tórát tanulni: „vajon olyan kísértésed volt, mint Józsefnek, akit Potifárné nap nap után próbált a legkülönbözőbb trükkökkel elcsábítani?” (Jomá 35b alapján)

Hasonlóan, amikor más embereket látunk és ítélünk meg, és nem értjük, hogy hogyan létezik, hogy nem képesek helytállni ugyanabban a helyzetben, ami számunkra triviális, akkor is, a választás pontja az, amit nem vagyunk képesek észrevenni. Az a dolog, ami nekünk könnyű, talán nincs is a választási pontunkban, annyira egyszerű. Míg mások számára sincs a választás pontjában, de azért, mert annyira nehéz. Ugyanakkor egy másik területen lehet, hogy pont mi vagyunk lemaradva hozzájuk képest.

Ha találtunk olyan dolgot, amiben azt érezzük, hogy csak a mi számunkra magától értetődő, akkor azt nagyon fontos megjegyeznünk, mert valószínű, hogy ez számunkra az a pont, amiben igazán nagyok tudunk lenni. Minden ember kapott egy ilyen különleges képességet, amiben mindenki mást magasan felülmúl. Azért kaptuk, hogy ebből a pontból kiindulva minden más tulajdonságunkat is képesek legyünk kijavítani (Álé Sur I., 3:1)

Egyszer egy tábornok azt a feladatot adta a katonáinak, hogy tegyenek meg a sivatagban egy komolyabb távolságot, nehéz csomagokkal a hátizsákjukban. Egy idő után az egyikőjük elkezdett panaszkodni, hogy már nem bírja sokáig, nagyon nehéz, segítsenek neki a többiek. Voltak, akik azt felelték: „mégis, próbáld meg, nekünk is ugyanolyan nehéz, mint neked!” Így ment ez néhány percen keresztül. Mígnem a tábornok megállította a csapatot, és azt kérte, hogy cseréljék ki a táskákat. Hirtelen akik eddig panaszkodtak, a sor elejére kerültek, akik eddig erősnek tűntek, és a többieket bátorították, hátul kötöttek ki.

Emiatt nincs értelme másokat hibáztatnunk vagy lenéznünk, mert nem tudhatjuk, hogy ki mit visz a „táskájában”.