Zsidóság = életmódváltás

Mi lehet az, amiért az ember úgy dönt, hogy az egész életmódját megváltoztatja?

Hogy nem is olyan rég még tudott arról, hogy zsidó, de csak kulturális érdekességként, családi történetként, titkolandó származásként. Most ezzel szemben arról tanul, hogy ez határozza meg minden mozdulatát, élete minden percét, célját, hogy a Teremtőhöz közelebb kerülhessen a micvái betartása által, a Tórája tanulmányozása által.

Mi lehet ezen olyan meggyőző, hogy az ember hajlandó legyen mindent félredobni, az egész életét, látszólag az egész személyiségét feladni, feláldozni?

Egyszer valaki úgy fogalmazta meg a különbséget a vallásosak és nem vallásosak között, a lehető legrövidebb és leglényegretörőbb módon:

Te azt csinálod, amit akarsz, míg én azt csinálom, amit a Teremtő parancsol.

Sokan számolnak be arról, hogy az ilyen gyökeres életmódváltások előtt törés áll be az életükben: elveszítik a munkájukat, vagyonukat, szeretett rokonukat, egyedül maradnak, közösséget, segítséget, mestert, Istent keresnek, akire támaszkodhatnak. Igen, így is lehet, de van egy sokkal finomabb módja is a Teremtőhöz való eljutásnak.

Néha a fájdalom nem szúró, égető, hasító, hanem csak egészen finom. Mint egy szúnyogcsípés. Vagy egy pont, ami viszket. Érzi az ember, hogy van ott valami, és kíváncsi arra, hogy mi az.

Ki lehettem volna?

Egyetlen szóban megfogalmazva: önelégedetlenség. A félelem, hogy nem az leszek, akinek lennem kellene. Van egy természetes én, az ember lelkének gyökere, amiből nem az a szép fa fog kinőni, ami lehetett volna, aminek a Teremtője szánta, tervezte, hanem valamiféle szégyellnivaló próbálkozás.

Persze ehhez fel kell tenni, hogy egyáltalán létezik a Teremtő, ami sokaknak máris nem magától értetődő. De azt még nekik is meg kell érteniük, hogy a nemlétezését nem tudják bizonyítani. Talán nem létezik, és akkor minden jó, az ő felfogásuk szerint, mert szabadon élhetnek, kötöttségek nélkül.

De talán létezik. Akkor mi van? Ha Ő szánt nekik egy emberi nagyságot, amit azért nem fognak elérni sosem, mert a rossz „talán”-ra tették fel az életüket?

A Tóra felkínálja az ember számára a lehető legtökéletesebb növekedési útvonalat. Nagy ember lesz, nagy lesz a tudása, elmélyül a megértése, és jó ember, akinek finom a személyisége, kicsiszolja a saját hiányosságait, öntudatosan él.

Ha élete végén megmutatják neki: ezeket a tehetségeket kaptad, ez az ember lehettél volna, ilyen sok emberen segíthettél volna a tudásoddal, de nem hittél az egészben, ezért egy középszerű, unalmas és felesleges életet éltél – létezik ennél nagyobb szégyen?

Ha ez így van, mit érne az az emberi védekezés, hogy „ő csak az igazságot keresi”, és nem volt róla elég meggyőző „bizonyítéka”, hogy az igazság az, hogy van Isten? Ha tényleg érdekelt, miért nem jöttél, és győződtél meg róla? Ha tényleg létezik, és „működik” a Tóra, alkalmas arra, hogy nagy emberré változtasson, akkor rögtön nem lenne kérdés, hogy létezik-e. Hiszen a saját szemeiddel láthatod, hogy mennyire hatékonyan formál át egy jobb emberré.

Rabbi Simon ben Netánél útja: ima és félelem

A Pirké Ávot (2:8-14) beszámol öt nagy rabbiról, Rabbi Jochánán ben Zákáj öt tanítványáról, akik öt különböző alapvető embertípusnak felelnek meg. Mindegyikőjüknek van:

  1. egy tulajdonsága, amivel a rabbijuk dicséri őket,
  2. egy útja, amit ők választanak maguknak, és
  3. három tanítása.

Egyikőjük Rabbi Simon ben Netánél. Őt azzal dicséri a rabbija, hogy „fél a bűntől” (jeré chét). Ez az, amiről fentebb beszéltünk, hogy fél attól, hogy nem az lesz, aki lehetne. Ez az a felismerés, az a mély motiváció, ami időről-időre beléhasít. A finom „szúnyogcsípés”, amiről mindig eszébe jut, hogy még tovább szeretne fejlődni.

Az ő személyes útvonala, amit ő választott magának: aki látja a jövőt (hároe et hánolád). Nem azért, mert jövőbelátó, prófétai képességekkel lett megáldva, hanem azért mert a tapasztalataiból építkezik. Minden egyes napon ugyanazokon a rutintevékenységeken megyek végig. Ha összeszámolom, alig ér változás, meglepetés.

Akkor mégis, hogyan lehetséges, hogy annyi hibát követek el? Újra meg újra, ugyanazokba a buktatókba ütközöm? Csak úgy, hogy nem élek tudatos életet, nem gondolom végig, hogy hogyan szervezzem meg a napomat.

De az, aki „fél a bűntől”, az nem akar ilyen lenni. El akarja kerülni, hogy ilyen nevetségessé és gyengévé váljon a saját szemében. Ezért „látja a jövőt”, tudatossá teszi az életét, hogy legalább saját maga előtt ne kelljen szégyenkeznie.

Rabbi Simon ben Netánél három tanítása a következő:

„1. Fektess hangsúlyt a Smá olvasására és az imára, és 2. amikor imádkozol, az imád ne legyen az imád rögzített szertartás, hanem könyörgés a Teremtő előtt […], és 3. ne legyél gonosz saját magad előtt.” (Pirké Ávot 2:13)

Miért éppen az ima az, amit Rabbi Simon ennyire hangsúlyoz? Azért, mert vallásos zsidóként időnk egy jelentős részét az imákkal töltjük. Ha ezt az időt „rögzített szertartásként” vészeljük át, és nem épülünk belőle, akkor vajon milyen véleményen lennénk saját magunkról? Hogy jelen vagyunk ugyan, órákat töltünk vele minden nap, de mégis, csak „túlesünk” rajta? Hogy találkozhatnánk Teremtőnkkel, kiönthetnénk Előtte a lelkünket, ezáltal saját értelmünket és érzelmünket egyaránt fejleszthetnénk, és ehelyett csak „eldaráljuk”?

Harmadik tanítása is erről szól, hogy „ne legyél gonosz saját magad előtt”. Ez maga a jirát chét, a bűntől való félelem alapgondolata: hogyan tudnám úgy berendezni az életemet, hogy legalább én meg legyek elégedve saját magammal?

Ez az időről időre felébredő belső igényesség az egyik lehetséges okozója annak, hogy az ember imádkozó emberré akar válni.