Amikor az Örökkévaló megtiltotta az embernek, hogy egyen a tiltott fa gyümölcséről, ezt mondta neki:
„A jó és rossz tudásának a fájáról ne egyél, mert a napon, amikor eszel róla, bizonyosan meghalsz.” (Mózes 1., 2:17)
A kígyó viszont azt állította, hogy ez nem igaz. Sőt, nemcsakhogy nem igaz, hanem egyenesen a fordítottja a valóság: aki arról a fáról eszik, az az Örökkévalóhoz hasonlóvá, bölccsé válik. Pontosan ezért tiltja – a kígyó magyarázata szerint – azt a fát a Teremtő!
„Nem fogsz meghalni. Mert tudja az Örökkévaló, hogy amikor esztek róla, meg fognak nyílni a szemeitek, és Istenhez váltok hasonlóvá, jó és rossz tudóivá.” (Mózes 1., 3:4-5)
Több Tóramagyarázó* is felhívta a figyelmet arra, hogy a történet vége igen meglepő, mert a kígyó jövendölése, szóról szóra beteljesült. Nem hiába mondta róla a Tóra, hogy „ravaszabb volt a mező minden állatánál” (Mózes 1., 3:1):
* Közöttük a leghíresebb talán Rámbám (ld. A tévelygők útmutatója 1:2).
„És megnyíltak mindkettejük szemei, és megtudták, hogy mezítelenek.” (Mózes 1., 3:7)
„És mondta az Örökkévaló Isten: Íme, az ember olyan lett, mint egy közülünk, jó és rossznak tudója.” (Mózes 1., 3:22)
Egyszerű, de mély, és messzire mutató tanítás húzódik meg ezen sorok mögött. Az Édenkert elhagyása úgy is értelmezhető, mint az, amikor jónak és rossznak tudóivá válunk. Az Édenkertben is lehet jó és rossz: a kígyó például az Édenkertben is rosszul viselkedett.
Mégis, az „édenkerti állapotban” jónak és rossznak nem vagyunk a tudatában. Ma úgy mondanánk ezt, hogy nem veszünk tudomást róluk.
Ez egy olyan bölcs életstratégia, melynek segítségével, ha legalábbis részlegesen is, de van lehetőségünk arra, hogy visszakerüljünk az Édenkertbe.
Mennyi gondunk, bosszankodás és energia megy el arra, hogy a rosszat „elemezzük”! Saját magunkat sajnáljuk, a problémáinkon rágódunk. Még akkor is ezt tesszük, ha tudat alatt tudjuk, hogy a rágódás által nem kerülünk semmivel közelebb a probléma megoldáshoz.
Ez lehet a „a jó és rossz tudása fájának” a titka. Tudni a jóról és rosszról – ez felel meg annak, amikor az ember jót és rosszat egyaránt a tudatában tart. Ami nem mindig feltétlenül a leginkább célravezető módszer.
Ahhoz, hogy a Tóra által számunkra előírt életet élhessük, nagy nyugalomra van szükségünk.
Ima közben az imára kell tudnunk figyelni, nem pedig a problémáinkra. Amikor a Főimánkban megállunk a Teremtő előtt, azt szinte nem is lehetséges másként megtenni, mint örömmel teli lelkesedéssel. Nemcsak a Talmud mondja ezt így (Beráchot 31a), hanem személyes, mindennapi tapasztalatunk is ezt támasztja alá.
Hasonlóan, a Tórát is csak úgy tudjuk hatékonyan tanulmányozni, ha közben nem idegeskedünk az apró-cseprő ügyeinken. Nem ellenőrizzük a telefonunkat ötpercenként, és amikor a tanító, vagy a tanulótársunk magyaráz, akkor rá figyelünk, nem pedig saját bajainkkal vagyunk elfoglalva.
Ehhez némi hitre van szükségünk. El kell tudjuk hinni, hogy az Örökkévaló, aki a világot, és az egész életünket irányítja, Ő az, aki a problémáinkat küldte, és szintén Ő az, aki ezeket a feladatokat – a Tóra tanulmányozását és az imádkozást – ránk rótta.
Ő pontosan tisztában van azzal, hogy mi mire vagyunk képesek, és Ő képes arra is, hogy a problémáinkat megoldja. Ahogy jöttek, ugyanúgy el is tudnak múlni.
Mindemiatt fontos, hogy megtaláljuk az Édenkert nyugalmába visszavezető utat, megtapasztaljuk az Örökkévalóba vetett hit [emuná] és bizalom [bitáchon] erejét. Ezek által nemcsak a Tóra előírásait tudjuk jobban teljesíteni, de a saját életünket is nyugodtabban élhetjük.
