Bátran hinni, bátran félni

„És bement Noách, és vele az ő fiai, felesége, és fiainak feleségei, a bárkába, az özönvíz elől.” (Mózes 1., 7:7)

Rási: „Noách is a kishitűek közül való volt: hitte is, meg nem is, hogy jön az özönvíz. És nem ment be a bárkába, mindaddig, amíg a víz nem kényszerítette erre.”

Noách azt a feladatot kapta az Örökkévalótól, hogy építsen egy bárkát, amin túl fogja élni az özönvizet. Az új világ belőlük fog felépülni, azokból az emberekből és állatokból, akik a bárkán megmaradtak.

A bárka építése – a hagyományos magyarázat szerint – 120 évig tartott, ami alatt az Örökkévaló arra várt, hogy a nemzedékben élők megkérdezzék Noáchot, hogy mit csinál, és a rémisztő válasz hatására megtérjenek gonosz cselekedeteikből. Ezáltal elkerülhető lett volna a küszöbön álló tragédia.

(Jónás könyvében hasonló történetet találhatunk, pozitív végkimenetellel, hiszen Ninive népe végül megtért, és a fenyegető pusztulás elmaradt.)

Mindezek ellenére azt találjuk, hogy Noách nem volt biztos abban az ügyben, amit testével, lelkével 120 éven keresztül szolgált.

Egy lehetséges magyarázat erre az első pillantásra hihetetlennek tűnő tényre az, hogy Noách is abban reménykedett, hogy meg fog térni az emberiség. De az is lehet, hogy abban reménykedett, hogy az Örökkévaló gondolja meg magát, és irgalmazni fog rajtuk.

Noáchnak 120 éve volt arra, hogy a fenyegető pusztulás tudatával együtt éljen. Nekünk, akik a koronavírus korában élünk, pusztán 1-2 évig kell ugyanezt tennünk.

Teljesen érthető, sőt, szükséges emberi működés az, hogy nem akarjuk az egész életünket – vagy akár csak annak egy hosszabban tartó szakaszát – folyamatos félelemben, rettegésben leélni. Emiatt mindenre gondolunk, mindenféléről beszélünk, csak a lényegről nem.

Mennyi idő ment el az utóbbi hónapokban azzal, hogy a statisztikákat nézegettük, a gyógymódról olvastunk, az egészségügyi elemzésekkel, vagy a járványterjedés korlátozásáról szóló óvintézkedésekkel, annak gazdasági hatásaival foglalkoztunk, vagy az ehhez kapcsolódó politikai döntésekkel!

Ehhez képest megdöbbentő, hogy az a gondolat, hogy a közeli jövőben, akár mi magunk is – amitől Isten óvjon – elkaphatjuk a fertőzést, és semmiféle garancia nincsen arra, hogy könnyű lefolyású lesz. És mennyi embert ismerünk, akik még akkor sem akarnak hinni a mindannyiunkat fenyegető veszélyben, amikor már láthatják, hogy egyre többen, a saját ismerőseik közül is, szenvednek ettől a csapástól.

Idén különlegesen meg tudjuk érteni Noáchot, aki a hosszú készülés ellenére, hitt is, meg nem is, a küszöbön álló tragédiában.

Pedig lenne előnye annak, ha lassan-lassan megbarátkoznánk a gondolattal.

Amikor letelt az idő, és elfogyott az Örökkévaló türelme, a Tóra úgy írja, hogy elkezdett esni az eső. Később, amikor felerősödött, akkor viszont már özönvíznek nevezi, pontosan ugyanazt az esőt. Rási ezt azzal magyarázza, hogy még ebben az utolsó utáni pillanatban is, az emberek megtérése megváltoztathatta volna az események alakulását. Úgy írja, hogy ha ott és akkor megtértek volna, akkor az eredetileg özönvíznek szánt csapadékból áldásos esővé változott volna.

Ugyanaz az eső, ami a büntetés, sok-sok évvel ezelőtt kijelölt eszköze volt, áldás forrásává válhatott volna.

Mi kellett volna ahhoz, hogy ez sikerüljön? Nem sok, csak annyi, hogy az emberek bevallják maguknak, hogy félnek az Örökkévaló haragjától, a büntetést hozó özönvíztől. Láthatták, hogy milyen félelmetes. Elég lett volna inspirációt meríteniük a látványból, és hagyni, hogy hadd végezze a dolgát, hadd hasson a szívük mélyére, az érzelmeikre. Ahogyan a Talmud írja:

„Még ha egy éles kardot is szegeznek az ember nyakához, akkor se mondjon le arról, hogy az irgalomért fohászkodjon.” (Beráchot 10a)