Noách fiai – három név, háromféle motiváció

„És született Noáchnak három fia: Sém [név], Chám [melegség] és Jefet [szépség].” (Mózes 1., 6:10)

Minden héber névnek van jelentése. Leggyakrabban a nevek mögött megtalálhatjtuk azt a héber szót vagy szavakat, amikből az adott név eredeztethető.

Noách fiainak nevei azonban nem héber szavakból erednek, hanem maguk is szavak. Különösen elgondolkodtató ez annak fényében, hogy az özönvíz után Noáchtól és három fiától népesedett be az egész világ.

A Föld minden lakója, mindannyian ettől a három fiútól származunk.

A pszishei Szimchá Bunim rabbi (1765-1827), a haszidizmus egyik korai, meghatározó tanítója, ezt úgy magyarázta meg, hogy a három név megfelel annak a három tulajdonságnak, amivel az igaz ember az Örökkévalót szolgálja.

(Ezzel talán Rási híres magyarázatára utal, amely szerint az igaz ember fő „leszármazottai” az ő jócselekedetei. Ez magyarázza meg, hogy a Tóra Noáchnak, az igaz embernek, a gyermekeivel egy csoportban említi meg a dicséretét.)

  1. Sém [név]: „Az Örökkévalót tartom mindig szemem előtt.” (Zsoltárok 16:8) Az igaz ember mindig az Örökkévaló Nevét tartja a szeme előtt. Mindig arra gondol, hogy a cselekedeteivel Őelőtte tetszést találjon, az Ő magasabb elvárásainak megfelelően viselkedjen.
  2. Chám [melegség]: A Teremtő szolgálatának melegséggel, izgatottsággal, lángoló tűzzel és szerettel kell történnie. Nem helyes az, ha az Ő parancsolatait unottan, vagy kedvtelenül hajtjuk végre.
  3. Jefet [szépség]: „Hogyan lehetséges szeretni az Örökkévalót? Úgy, hogyha szeretetté tesszük Őt a teremtmények szemében.” (Szifri Devárim 32) Azáltal, hogy a cselekedeteink „szépek”, azaz a kívülálló szempontjából is tetszést keltőek, végeredményben az Örökkévalót „népszerűsítjük”. Ahogyan Rabbi Jehudá háNászi tanította:

„Mi az az egyenes út, amit válasszon az ember magának? Minden, amelyik díszt hoz követőjének.” (Pirké Ávot 2:1)

E magyarázat szerint mindhárom név által leírt tulajdonság az Örökkévalót szolgáló, igaz ember jellemzője. Nem derül ki azonban ebből az, hogy miben különbözött Sém másik két testvérétől. Ahogyan ugyanis a Tóra további elbeszéléséből kiderül, Sémtől származott Ábrahám, Jichák, és Jákob, és rajtuk keresztül az egész zsidó nép, akik a Tórát megkapták.

Mi különbözteti meg Sémet másik két testvérétől? Talán megtalálhatjuk a választ a neveik jelentésében?

Ahhoz, hogy ezt megérthessük, tekintsünk a három név által jelképezett fogalmakra más szemmel. Három tulajdonság, három alapvető motiváció, ami minden embert ösztönöz, ambicionál, arra, hogy keressen, alkosson.

  1. Sém [név]: jó nevet szerezni. Nagy nevet, hírnevet, dicsőséget az emberek között. Vagy akár önmagában, a társadalmi elismertségtől eltekintve is: olyan névre, olyan magas szintre jutni, ami dicséretre méltó, ami megfelel az általunk kapott lehetőségeknek, tehetségnek. Ez még akkor is képes motiválni az embert, ha semmilyen elismerést nem kap érte, csak pusztán vágyik az értékre, önmagára.
  2. Chám [melegség]: az érdekességnek, az izgatottságnak a tüze. Ez motiválja az embert, hogy az újdonságok iránt érdeklődjön, lelkesedjen, új és értékes tárgyakat vegyen, vagy izgalmas eseményeken akarjon részt venni.
  3. Jefet [szépség]: az elegancia, a látványos külsőségek iránti vonzódás. Innen fakad az igényünk, hogy minél kellemesebb környezetben létezzünk, minél értékesebb, gazdagabb házban, környéken lakjunk, magas minőségű ételeket és italokat fogyasszunk, ne csak éppen annyit, amennyi a létfenntartásunkhoz szükséges.

Az Örökkévaló úgy döntött, hogy a Tóráját a Sémtől származó zsidó nép kapja meg. Annak ellenére, hogy a „jó név szerzésének” motivációja, első látásra legalábbis, egyáltalán nem tűnik pozitívnak. Olyannyira, hogy a Talmud azt írja:

„A gőgös embert még a saját háza népe sem képes elviselni.” (Szotá 47b)

Mégis, a „jó név szerzésének” motivációja pozitívan is csatornázható. Mint fentebb írtuk, egyáltalán nem szükséges az, hogy a „jó névre” vágyó ember híres, elismert is akarjon egyben lenni.

Mindezen túl, még a tiszteletre való vágyakozás sem számítható minden esetben „az ördögtől valónak”. Annak ellenére, hogy a Talmud azt írja:

„Ne tanuljon az ember Tórát azért, hogy nagy bölcsnek, nagy rabbinak nevezzék, hanem szeretetből tanuljon.” (Nedárim 62a)

Mégis, a nemrégiben élt Avigdor Miller rabbi (1908-2001) azt tanította, hogy a mai nemzedéknek igenis szüksége van arra, hogy ezt a motivációt használja fel a Tórában való növekedéséhez. Ha ugyanis tényleg kizárólag teljesen önzetlen motivációból tanul az ember, akkor hiányozni fog neki az az erő, ami a holtponton, nehéz pillanatokon átlendítse.

Jobb az, ha bevallja az ember saját magának a gyengeségét, hogy szüksége van az elismerésre, és igenis, ha sokat tanul, nagy bölccsé válik, akit meg fognak tisztelni az embertársai.

Vélemény, hozzászólás?