„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja Istenetek. Beszéljetek Jeruzsálem szívére, és hívjátok őt, mert beteltek napjai, mert engeszteltetett bűnéért, mert elvette az Örökkévaló kezéből kétszeresen, minden bűnéért.” (Jesájá 40:1-2)
Most szombaton kezdődött meg a vigasztalás 7 hete. Hagyományunk szerint a Szentély pusztulását megelőzően 3 szombaton keresztül feddő próféciákat olvasunk a zsinagógában, hogy a pusztulásra emlékező gyásznapra, Tisá BeÁv-ra készüljünk lelkiekben. De miután a gyász elmúlt, 7 szombaton keresztül, egészen az új zsidó év beköszöntéig olvasunk vigasztaló tartalmú próféciákat.
Elgondolkodtató: a pusztulás, az isteni ítélet apropóján több mint kétszer annyi időt töltünk a vigasszal, a pozitív érzelmekkel, mint az önvizsgálattal járó gyásszal. 7 hét vigasz és 3 hét gyász! Olyannyira, hogy a zsidó év leggyászosabb hónapját, Áv hónapot sem úgy hívjuk, hogy „gyászos Áv” vagy „szomorú Áv”, hanem: „vigasztaló Áv” (héberül: menáchem Áv). Mi az oka ennek a látszólag indokolatlan optimizmusnak?
Lehetséges, hogy az emberi léleknek erre van szüksége. Sajnos túl könnyen hajlunk a negatív érzelmek, az elkeseredés irányába.
Három hétnyi feddés is elég ahhoz, hogy a szomorúságra ráhangolódjunk, de hét hétnyi vigasztalásra van szükségünk, hogy valóban megvigasztalódjunk.
Az első vigasztaló próféciából még egy gondolatot kiolvashatunk: „beszéljetek Jeruzsálem szívére”. A vigasztalás, a beszéd maga is hatékony eszköze lehet a kijavításnak. Úgy, ahogyan sokszor a szomorúság is forrása lehet a téves cselekedetnek. (Természetesen mindenféle általánosítás nélkül, mert a szomorúság és a boldogság önmagukban még nem pozitívak és nem negatívak, attól függ, hogy milyen esetben alkalmazzuk őket.) De a vigasztaló beszéd, a sok, apró, jó szó, a 7 vigasztaló prófécia valóban lehet olyan terápiája a léleknek, ami felkészíti az új évvel járó megújulásra.
Egy apró jó szokás is elég arra, hogy megváltoztassa az életünket. A kevés, de rendszeres erőfeszítés erejét gyakran alábecsüljük. Pedig a Meszilát Jesárim, a klasszikus lelki útmutató így ír a napi rendszeres önvizsgálat erejéről:
„Ha az emberek az életükre majdhogynem csak egy kicsit odafigyelnének, biztos, hogy azonnal elkezdenék megbánni cselekedeteiket, és a megbánás egyre csak erősödne bennük, addig, amíg nem hagyják el a vétküket teljesen.” (Meszilát Jesárim, 2.)
(Most, hogy leírtam, látom csak, hogy mennyire összetartozik ez a két fogalom. Ebben a mondatban a „megbánni” szó héberül ugyanazokkal a gyökbetűkkel fejeződik ki, mint a fenti kontextusban a vigasztalás: nechámá.)
Hihetetlen dolog! Ahhoz szoktunk hozzá, hogy a nagy dolgokban higgyünk, azokban, amikkel órákat, napokat, éveket töltünk, a hosszú és kitartó „projektekben”, hogy ezek jelentik számunkra a változást. Ehelyett a Meszilát Jesárim éppen arról ír, hogy a probléma az, hogy a nagy dolgokkal telerakjuk az életünket, annyira, hogy napi 10 percünk sem marad az önvizsgálatra.
Azt hisszük, hogy ha a Teremtő életünk végén megítél minket, abba csak a nagy dolgok számítanak bele, a több száz órás munkáink, és egy napi 10 perces elfoglaltsággal semmin nem tudunk változtatni. Mi sem állhat távolabb az igazságtól!
A Meszilát Jesárim szerint azért érezzük, hogy semmire nincs időnk, mert a rossz ösztön kísért minket, a gonosz Fáraóhoz hasonlóan, aki azt mondta:
„Mert lusták ők, azért kiáltanak így: «menjünk, áldozzunk Istenünknek!» Súlyosítsák a munkát az embereken!” (Mózes 2., 5:9)
Miután az egyiptomiak rabszolgasorban sanyargatták a zsidó népet, és Mózes közben próbált járni értük, hogy legalább egy ünnepre elmehessenek, a Fáraó nem engedte őket, sőt, még több munkát tett rájuk, hogy eszükbe ne jusson semmiféle „vallásos” gondolat, ami elvonja őket a munkától.
A Meszilát Jesárim tanítása szerint velünk is ugyanez történik: egész nap a nagy dolgok apró részleteivel vagyunk elfoglalva, miközben a legtöbb embernek nincsen meg az a napi néhány perce az önreflexióra, a magába tekintésre, aminek meglenne az ereje arra, hogy az egész életét jobb irányba kormányozhasa.
