„Esküdj meg nekem ma! És megesküdött neki, és eladta az elsőszülöttségét Jákobnak. És Jákob adott Észávnak kenyeret, és lencsefőzeléket. És evett, és ivott, felkelt és elment, és megvetette Észáv az elsőszülöttséget.” (Mózes 1., 25:33-34)
A mostani hetiszakaszban Jákob és Észáv híres történetéről olvashatunk, az elsőszülöttség eladásáról. Egyértelműen láthatjuk a Tóra szövegéből, hogy Észávot elítéli, amiért megvetette az elsőszülöttséget. Csak azt nem értjük, hogy pontosan mi ebben az elítélendő? Valahonnan Észávnak tudnia kellett volna, hogy az elsőszülöttség valami fontos érték, amit nem szabad eladnia? Nézzünk magunkba: mi tudtunk vajon erről? Mi magunk értjük, hogy mi a fontos az elsőszülöttségben?
Őszinte leszek: én nem tudom. Igaz, hogy a Tóra később beszél róla, hogy Egyiptomban is az elsőszülöttek haltak meg, valamint hogy az állataink elsőszülöttjét, fáink első termését az Örökkévalónak kell felajánlanunk, sőt, azt is tudjuk, hogy a Tórában az Örökkévaló a zsidó népet saját elsőszülöttjének nevezi (Mózes 2., 4:22), de hogy mégis honnan van az elsőszülöttségnek ez a jelentősége, az egyelőre rejtély számomra.
Sok esetben láthatjuk az ellenkezőjét is, hogy az elsőszülöttségnek nincs jelentősége, például Jákob 12 fiánál, ahol Jehudá, a negyedik fiú az, akitől végül a királyság, a vezetés tulajdonsága származik (Mózes 1., 49:10), valamint Lévi leszármazottaiból lesznek a kohénok, a papok, és azt is tudjuk, hogy maga Mózes, aki által a Teremtő a Tórát adta a zsidó népnek, szintén nem elsőszülött.
Hogyan lehetséges akkor Észávot elítélni azért, amiért eladta az elsőszülöttségét?
A válasz egyszerű: abból jöhetett volna rá, hogy Jákob el akarja adni. Tudta, hogy a testvére nagytudású ember, amit a Tóra úgy fogalmaz meg, hogy „sátorban lakó”. A sátor a Tóra nyelvén egyenes utalást jelent a Tóratanulás sátrára (Jálkut Simoni 110:29, Berésit Rábá 63:10). De még ha ezt nem is tudta, ő maga mondta a testvérére később, hogy ravasz ember, amire már a nevében is van utalás (Mózes 1., 27:36). Minden ember ismeri a piac kereslet-kínálat törvényeit, ha valamit meg akarnak venni, akkor annak valószínűleg értéke van.
Észáv megkérdezhette volna: miért kell neked az én elsőszülöttségem? Milyen előnyökkel jár? (Ha ezt tette volna, akkor most a Tórában le lenne írva a válasz, és ebből én is megtudhatnám végre a választ.) Ehelyett azt válaszolta: „minek nekem az elsőszülöttség?” (Mózes 1., 24:32) Azt is mondhatta volna, hogy direkt jó, hogy Jákobhoz kerül, mert ő legalább tudja, hogy mit kell kezdeni vele. Ahelyett, hogy a nálánál bölcsebbtől tanuljon, költői kérdést tett fel, amire nem választ vár, mert valójában ez egy kijelentés, ami kérdés formájában lett megfogalmazva.
Mert nem érti, és arra nem vágyik, hogy a másik tanítsa, elmagyarázza. Arra nem gondol, hogy ő maga nem mindentudó, és hogy a tudás, bölcsesség által növekedhetne. Inkább gúnyt űz a másikból, egy viccesen hangzó kérdéssel nevetségessé akarja tenni, és saját maga felé bizonyítani, hogy ő mennyire okos.
„Láttál már egy embert, aki bölcs a saját szemében? A bolondnak több a reménye az ilyennél.” (Mislé 26:12)
A Tóra viszont türelmes volt vele. Ahelyett, hogy azonnal elítélte volna, amiért megesküdött és eladta az elsőszülöttségét, mintegy „megvárta”, míg megebédel. Csak azután találjuk a Tóra ítéletét, hogy Észáv „evett, ivott, felkelt, és elment”. Mindezalatt az idő alatt lett volna lehetősége Észávnak megbánást tanúsítania. Legalábbis magában, a szíve mélyén. Az elsőszülöttségét már nem kaphatta volna vissza, hiszen arra megesküdött.
De ha evés-ivás közben arra gondolt volna, hogy pontosan mit is adtam el, és miért, és vajon miért mehetett bele a testvérem, akkor nem állna a Tórában az ítélet, hogy „megvetette az elsőszülöttséget”. De abból, hogy mégis le van írva, az evés-ivás után, abból úgy látszik, hogy az eladás után egy perccel Észávot már nem is érdekelte más, csak a finom ízek, a jó ebéd. Az, hogy van egy testvére, akitől bölcsességet tanulhatna, nem maradt más, mint egy gyorsan és hatékonyan, saját maga felől elhessegetett gondolat.
