Gyászolni? A jeruzsálemi Szentély pusztulását? Pont a legvidámabb nyári időszak kellős közepén?
Muszáj? Nem lehetne valamit mégiscsak tenni ez ellen?
Most vagyunk benne a három gyászos hétben, és hamarosan következik Áv hónap. A Támuz 17-től kezdődő gyászidőszak Jeruzsálem pusztulásának emlékére egészen Áv 9-éig tart. Ez az év legszomorúbb időszaka.
Szeretnék néhány gondolatot megosztani arról, hogyan tudjuk ezt az időszakot helyesen megélni. Hiszen egy olyan társadalomban élünk, ahol a boldogságot értékelik, nem pedig a szomorúságot. Hogyan viszonyuljunk ehhez? Éppen nyár van, amikor mások nyaralnak, örülnek az életnek – nekünk meg gyászolnunk kell. Nem hallgatunk zenét, nem borotválkozunk, új dolgot sem veszünk, mert nem mondunk rá sehechejánu áldást.
Öröm a gyászban – a Nikolsburgi Rebbe hasonlata
Nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy ezt az időszakot nem feltétlenül kell drasztikusan, depresszíven megélnünk. Van ebben a gyászban egyfajta öröm. A Nikolsburgi Rebbének van egy szép hasonlata:
Egy király háborúzik az ellenséggel, és el kell menekülnie a palotájából. Egy vidéki városba rejtőzik el a barátjánál. A barátját néha látja sírni, néha nevetni. Megkérdezi tőle:
– Miért sírsz, miért nevetsz? Nem értelek.
A barát így válaszol:
– Nevetek, mert itt vagy velem, és ez nagyon megtisztelő számomra. Sírni pedig azért sírok, mert itt kell lenned – mert üldöz az ellenség.
Ugyanez történik velünk is. A gyász idején a Teremtő velünk van. Ő is gyászol, és ilyen módon közelebb kerül hozzánk. Ez az egyik módja annak, hogy miként lehet örömet találni a gyászban.
Mit gyászolunk valójában?
Tulajdonképpen mit is gyászolunk? Jeruzsálemet. A Szentély pusztulását. Azt, hogy nincs Szentélyünk.
És mindig azt mondjuk: milyen jó volt, amikor volt. Aki emlékezik Jeruzsálemre, aki gyászolja, az meg is láthatja majd az örömét. Nem úgy, hogy „majd ha felépül, akkor örülhet”. Hanem már most is megérezheti ezt az örömöt.
Hiszen mikor gondolunk ennyit Jeruzsálemre? Elméletileg minden bencsolásban, minden étkezés utáni áldásban említjük. De mikor van az, hogy három héten át masszívan, szinte fesztiválszerűen csak erről beszélünk?
Az egyik tisá beáv-i gyászdal refrénje:
„Oj, micsoda dolgunk volt nekünk.”
Ez a nosztalgia, ez a vágyódás maga az öröm forrása. Ahogy Rabbi Akiva is mondta, amikor kollégáival együtt Jeruzsálem romjait látva ő nevetett, míg a többiek sírtak:
– Azért nevetek, mert megvalósult az első prófécia – lerombolták. Tudom, hogy ez azt jelenti: a másik is meg fog valósulni – fel fog épülni!
Ez a gyászunk is ilyen. Benne van már az öröm csírája.
De mit gyászolunk ma? Hiszen van zsidó állam!
Felmerülhet a kérdés: hogyan lehet ma őszintén gyászolni? Hiszen a miénk az ország, zsidó kormány van, a miniszterelnökön kipá. Mit akarunk még?
A válasz: két churbánt, két pusztulást gyászolunk. Kétszer már volt zsidó állam ezen a földön – és kétszer megszűnt. Most harmadszorra van. De semmi sincs kőbe vésve. A történelem mutatja, hogy megszakadhat.
Vannak, akik ezt nem így akarják felfogni. Vannak, akik determinisztikusan gondolkodnak: „Ez már a Messiás ideje, minden jó lesz.” De a próféták mindig intenek:
– Vigyázzatok! Ez rajtatok múlik! Ha akarjátok, már most eljöhet a Messiás. Ha méltók vagytok rá, eljön. Ha nem, nem.
Ezért ez a gyász konstruktív. Nem csak nosztalgiázunk, hanem átérezzük a felelősséget. Milyen jó lenne, ha lenne újra Szentély – és ezért tenni is kell. Csuvát kell csinálnunk, megtérni, megjavítani a cselekedeteinket. Ennek érdemében jöhet el újra a Szentély.
Egyensúly a lélekben
Azt kívánom mindannyiunknak, hogy tudjuk ezt az időszakot jól megélni. Ügyesen vegyíteni a gyászt az örömmel. Ne nyomjon el minket túlságosan. Egy egészséges lélekhez hozzátartozik az egyensúly: öröm és szomorúság, komolyság és humor megfelelő arányban.
Egy ilyen egyensúlyban élő lelki életből, ha túljutunk ezeken a gyászos napokon, akkor már csak örömöt láthassunk. És jöjjön el mihamarabb a Teremtő segítsége és megváltása – mihamarabb, napjainkban!
