Krakkóban van egy gyönyörű, nagy, fényűző zsinagóga, melyet a legenda szerint a „gazdag Izsák” vagyonából épült meg.
A „gazdag Izsák” egy szegény, egyszerű, lengyel zsidó volt, egészen addig, mígnem különös álmot látott. Álmában a híres prágai Károly-hidat látta, mely alatt mesés kincs van elásva.
Izsák tehát fogta magát, és felkerekedett a nagy útra, melyet ma autóval nagyjából 6 óra alatt megtehetünk, gyalog viszont 4 napnyi folyamatos járás távolságot jelent (adatok a Google Maps jóvoltából).
Amikor elkezdett ásni, megállította egy rendőr, és megkérdezte, hogy mit csinál. Szerencséjére jóindulatú rendőrrel volt dolga, mert nem akarta emiatt bebörtönözni, de amikor megtudta, hogy egy álom miatt jött, azt felelte:
„Ebből is látszik, hogy milyen ostobák ezek a lengyel zsidók! Én is álmodtam ma éjjel arról, hogy Krakkóban van egy Izsák nevű zsidó, akinek a sütője alatt mesés kincs van elrejtve, mégsem hagyok ott csapot-papot holmi álom miatt!”
Izsák nem akart hinni a fülének. A rendőr tudta a nevét! Több se kellett neki, sietett haza, és kiásta a kincset, amiből meggazdagodott, a vagyona egy részét pedig a krakkói zsinagóga építésére adományozta.
(A történet aktualitása, hogy éppen az elkövetkező hetekben olvasunk a Tórából a házakon megjelenő foltokról, amik miatt néha le kell rombolni a házat, de a hagyomány szerint az ilyen rombolások után a honfoglaló zsidó nép gyakran megtalálta az itt lakó kánaániak által elrejtett kincseket, melyekből még gazdagabbak lettek, mint a ház lerombolása előtt.)
Porosodó könyvek, és a reménykedés metaforája
Számomra ez a történet nemcsak a fizikai kincsekről, hanem a spirituális értékekről is mély tanítást üzen.
A spirituális értékek, melyek napjainkat tartalommal és értelemmel töltik meg, és szürkeségbe, gyakran unalomba hajló vallásgyakorlatunkat felpezsdítik.
Ezek a „kincsek” a könyveinkbe vannak „eltemetve”.
Gyakran éppen azokba a könyvekbe, amik már sok-sok éve porosodnak a könyvespolcainkon, és már régóta elkönyveltük őket a nem-annyira-érdekes kategóriába.
Ezeket a könyvek is nagy lelkesedéssel vettük meg, hogy hogyan fogják megváltoztatni az életünket, de végül csalódtunk bennük, majd elfelejtettük őket.
Vajon van kiút a reménykedésnek ebből az örökös körforgásából?
Ahogyan telik-múlik az idő, és a rendszeres Tóratanulás által lassan, fokozatosan, de észrevétlenül fejlődünk, úgy változik meg az is, hogy milyen szemmel tekintünk a könyveink tartalmára.
Az idegesítő rabbi, aki végül nagy kedvenc lett
Egyszer hallgattam egy rabbinak a tanítását, és nagyon felidegesítettem magamat rajta. Nem is emlékszem már, hogy egyáltalán képes voltam arra, hogy végighallgassam a felvételt. Viszont mindmáig élénken emlékszem arra, hogy mit tanított és miért háborított fel.
Sok-sok év múltán eszembe jutott valamiért ez a tanítás, és szöget ütött a fejembe: hogyan lehetséges, hogy
megannyi hanganyagot hallgattam azóta, a többségét elfelejtettem, de erre emlékeztem?
Kíváncsiságból elhatároztam, hogy még egy esélyt adok ennek a tanítónak, aki akkoriban úgy felidegesített. Legnagyobb meglepetésemre roppant tartalmasnak és hasznosnak találtam a tanításait!
Nem sokkal később ugyanez a történet megismétlődött egy másik rabbi tanításaival is. Ekkor már számítottam arra, hogy ahogyan telik az idő, és fejlődik, változik a megértésem, úgy változhat az is, hogy milyen típusú tanításokra vagyok nyitott.
A régi könyveink új életre kelnek
Számomra erről szól a krakkói zsinagóga csodája: az a kincs, amit annyira keresünk, mindvégig ott volt velünk.
De ahhoz, hogy értékelni is megtanuljuk, előtte gyakran óriási vándorutat kell, hogy bejárjunk.
Kettőn áll a vásár: nem elég egy zseniális, inspiráló mester, egy tanító, aki meg tudja mutatni nekünk azt, hogy hogyan is kell teljes életet élnünk. Nekünk magunknak is fel kell nőnünk az ő szintjére!
Forradalmi örömhír ez azok számára, akik már hosszú ideje benne vannak a Tóra és a micvák világában, és úgy érzik, hogy a kezdeti lelkesedésük kezd kiégni.
Amikor ugyanis elkezdtük ezt az egészet, mindnyájan hittünk abban, hogy ha évtizedekig kitartóan tanulunk és fejlődünk, akkor egy idő után egészen másmilyen emberré válunk, a három nagy terület mindegyikén (Pirké Ávot 1:2 alapján):
- A Tóratanulást megtanuljuk élvezni, örömöt és saját hangot találni benne
- Az imáink megtelnek értelemmel, növelni tudjuk a koncentrációt, és személyes kapcsolatot kialakítani a Teremtővel
- Az embertársainkkal való viszonyt fejleszteni tudjuk, és a saját tulajdonságainkat, személyiségünket finomítani, a rossz és zavaró tulajdonságainktól megszabadulva
Aztán amikor sok-sok év eltelik, és a várva várt „csoda” csak nem következik be, akkor hajlamosak vagyunk csalódni az egészben.
A mindent megváltoztató, egyetlen tényező: a hit
Ez az a spirituális utazás, amit a „gazdag Izsák” Krakkótól Prágáig, Prágától Krakkóig megtett. Annak ellenére, hogy a várva várt kincset nem találta meg a várt helyen, a saját otthonában megtalálta.
Ez az a felismerés, ami a „vallásos kiégés” leghatékonyabb ellenszere: a hit, hogy most tudnánk csak igazán sokat fejlődni. Nem feladni a versenyt a célegyenesben.
Hiszen ki az, aki ne ugrana bele a legnagyobb örömmel egy új tanulási vagy személyiségfejlesztési programba akkor, ha bizonyosan tudná előre, hogy sikerhez fogja vezetni?
Ezért már pusztán az is, hogy szent meggyőződéssel hisszük, hogy valahol van egy ilyen program, egy ilyen tanító vagy tanítás, önmagában megváltoztatja az életünket.
Mert ha a „kincs” létezik, akkor van értelme annak, hogy keressük. Akár a saját könyvespolcunkon.
„Igyál vizet a saját kútforrásodból” (Mislé 5:15)
A nagy probléma tehát az, hogy minél lendületesebben ugrik bele az ember zsidóság világába, lelkes kezdőként, annál veszélyesebb csattanást jelent az, ha végül csalódik, és nem érzékeli úgy, hogy a Tóra beváltaná a hozzá fűzött nagy reményeket.
Ha viszont ez így van, akkor mi haszna van annak, ha a kiégés idején „megújítjuk” a saját lelkesedésünket? Nem éppen ez volt a baj okozója eredetileg, hogy túl lelkesek voltunk?
És mi lesz, ha ismét csalódás vár ránk? Még mélyebbre fogunk zuhanni ch”v?
Nem, mert a második lelkesedés egészen másmilyen mint az előző. Ez már egy vallásilag érettebb ember lelkesedése.
Ha a nyitott és őszinte, második keresés után pedig még mindig nem találjuk meg a számításainkat, akkor következik csak az igazi siker (paradox módon).
Ugyanis ez jelenti azt, hogy megtaláltuk lelkünk gyökerét [sores nesámá].
Életünk feladatát, melyet csak mi tudunk megoldani.
A Tóra egyik nagy csodája, ami semmilyen más területen nem található meg, hogy egyetlen könyvből indult ki, sok nemzedéken át, embertömegek tanulmányozták és magyarázták, és még mind a mai napig maradt benne „szabad hely” a számunkra.
Ha végigmentünk a tórai irodalomban, és őszinte érdeklődéssel kerestük benne a hozzánk illő utat, és még ezek után sem találtuk meg, akkor a Teremtő visszavezetett minket – saját magunkhoz.
Akárcsak a krakkói „gazdag Izsákot” a saját sütőjéhez.
Ez a jele annak, hogy érdemesíteni akar minket azzal, hogy tegyünk hozzá nemzeti örökségünkhöz, a Tórához, a saját részünket, és másokat is segítsünk azzal, hogy saját utunkat, kihívásainkat és megoldásainkat is megosszuk velük.
