Zsidó közbeszéd – és a beszédes hallgatás

Annak, hogy a zsidó közösség válságban van Magyarországon, egyik ékes bizonyítéka az, hogy a személyes vallási élmény nem közbeszéd tárgya.

Lényegében minden budapesti zsinagógában megfordultam (vidéken is sok helyen). Van, ahol sokszor, van, ahol 1-2-szer.

Sok minden válik közbeszéd tárgyává:

1. Halacha, legtöbbször ima után kicur tanulás, de akár spontán módon is.
2. Misna, ez legtöbbször ima utáni, vagy egyéb rendszeres tanulás részeként.
3. Drásot, rövid wort, ez legtöbbször szombati imák után, de sok más vegyes alkalommal is.
4. Hitközségi/izraeli politika, ima előtt, után, közben, baráti társaságban, közösségi helyeken.
5. Politika, antiszemitizmus, sport, ima előtt, után, közben, minden körben, médiában.
6. Láson hárá, ima előtt, után, közben, mindig.

Ezek között van, ami kifejezetten értelmes, értékes, odavaló. De sok persze nem, és ez problematikus. De ennél is nagyobb probléma, hogy az, aminek helye lenne ott, az nem kerül oda. Ez pedig a személyes vallási élmény megosztása.

(Nem csak arról van szó, hogy az értéktelen elfoglalja az értékes elől a helyet/időt. És elég az értéktelent kisöpörni, majd az értékes betódul a helyére. Az értékest tudatosan, szisztematikusan gondozni is kell. A kert egy jó hasonlat.)

A következő tesztet találtam ki, félig tudatosan, félig intuitívan. Ros Hásáná, Jom Kipur elmúltával meg szoktam kérdezni embereket, hogy milyenek voltak a Nagyünnepek. Nem vadidegeneket, hanem olyanokat, akikről feltételezem, hogy tudják, nem fogom kinevetni, ha valami őszintét mondanak.

Lényegében kivétel nélkül a körülményeket szokták elmondani: hol imádkoztak (esetleg előimádkoztak), hol ettek, milyen könnyű/nehéz volt a böjt, mennyi ideig tartott az ima, esetleg egy sztori a súlból.

Ekkor visszakérdezek, hogy Neked mégis milyen volt?

Ekkor egy picit többet szoktak elmondani, például olyat, hogy a muszáfban elvesztette a fonalat és csak olvasgatott a máchzerból, vagy hogy nem tudott koncentrálni, mert a böjt annyira zavarta, vagy hogy az előimádkozó hibái miatt dühöngött.

De az, hogy a nap esszenciája mit jelentett számára, meg tudta-e valósítani, amit előre elgondolt, vagy valami megakadályozta benne (pl a böjt, az előimádkozó, stb.) és ő hogyan lépett harcba az akadállyal, nos, ez nem közbeszéd tárgya.

Sőt, lényegében nem is magánbeszéd tárgya, épp ezért nem is válik közbeszéd tárgyává sem.

A következő nagyon szép történet Emanuel Feldman rabbi: Tales Out of Jerusalem könyvéből való.

A súlban, ahova itt Jeruzsálemban járok egy igen emlékezetes dolog történt Jom Kipur végén. Paradox módon nem az elhangzott, hanem az el nem hangzott szavak miatt.

Valamilyen módon a neilá ima a tervezettnél kicsit előbb ért véget. Elmondtuk a végső „Semá Jiszraél”-t, majd az azt követő hétszeres „Hásém, Hu HáElokim” igenlést. Rendszerint ilyenkor felhangzik a sófár, jelezve a Sechiná visszatérését égi hajlékába. De most túl korán volt. Csak 5:38 volt, a sófár pedig csak 5:48-kor fújható meg. Tíz percet várni.

Mit lehet csinálni? Esetleg egy rövid beszéd a rabbitól? A gábe bejelenteni-valói? Közös zsoltármondással kitölteni az üres időt? Egyikre sem került sor. Mindenki — mintegy ötszáz fős gyülekezet — egyszerűen a helyén maradt és várt. Volt, aki az imakönyvét bújta, volt, aki tanult, más csukott szemmel meditált.

Akármit is csináltak, egy valami feltűnt, senki sem beszélt. Senki nem kezdett bele az emberek legkedveltebb tevékenységébe: beszélgetésbe, trécselésbe, fecsegésbe. Ötszáz fős gyülekezet, emberek szorosan egymás mellett ülve, és senki sem beszélt. Tíz percen át egy nem evilági csend járta át a levegőt.

Bizonyos értelemben ez a csend éppoly hatalmas és felemelő volt, mint az azt megelőző nap imái. A gyülekezet nem fogja lerombolni a pillanat szentségét üres beszéddel, fecsegéssel.

Végül eljött a várt pillanat. A cházán ajkaihoz emelte a sófárt és a félelmetes zengés betöltötte a zsinagógát. Emlékezetünkben nem csak a sófár hangja, hanem a megelőző hatalmas csend is megmarad. Hatásos lecke volt kakofón időnk számára, amelyet átjár és besző a beszéd. Állandó blabla: megy a rádió, karattyol a tévébemondó, szüntelenül kezünkben a mobil.

A csend kényelmetlen mert elfelejtettük gyógyító hatását a test és a lélek számára. Ahogy Rabbi Simon megjegyezte, hogy a legbölcsebbek között nőtt fel és nem talált jobbat az ember számára, mint a csöndet. [Pirké Ávot 1:17]

Jó a csend. A gyülekezet több, mint 24 órán át megtartóztatta magát evéstől-ivástól, mégis a tízperces beszédmegtartóztatás adta meg a szent nap spirituális súlyát. A kis csend sokat ér.

Nem tudjuk értékelni a csendet, nem vagyunk hozzászokva. Surányi László barátom szerint az ember egyik első metafizikai élménye a csendből születik. Ezt próbálja egy mondás is megfogni: Egy angyal szállt el itt. De sajnos ez leginkább a csend által feszélyezett ember menekülőútja, hogy megtörje a csendet, kb. megölje az angyalt.

A csend feszültséget teremt, a jelenlétünket más nyomatékosítja, nem a szavaink. Akik ismerik a meditáció csendjét azt a munkát tartják legnehezebbnek, hogy még a gondolkodásuk őrjítő körforgását is lecsendesítsék. Ez szükséges ahhoz, hogy meghallják azt, amit a Biblia “apró hang”-nak ír le (ld. Királyok 1., 19:12).

Legtöbbször azért szakítjuk meg a csöndet, hogy ne kelljen ezt a hangot meghallanunk. A legbanálisabb vicc / láson hárá is jobb, mint a feszítő csönd, amely a Vele való szembenézésre késztet. Arra, hogy megálljunk vele szemben.

A közösség működésének elengedhetetlen feltétele, hogy egymás élményeit komolyan véve, vagyis értékelve, saját élményeinkből fakadó értékeléssel ütköztetve igent, vagy nemet mondjunk ezekre.

(Eddig egy valaki kérdezte meg tőlem, hogy mire gondolok, Smá mondása közben.)