Tartalomjegyzék
Ezen a héten ismét két hetiszakaszt olvasunk fel egyszerre, melyek ezúttal témájukban is szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A közös nevező a cáráát (másnéven negáim), egy különleges betegség, ami tisztátalanságot okoz, és a kohénra is szükség van arra, hogy újra tisztává váljon belőle az ember.
(A hetiszakaszról készült videó tanítás)
Egy szokatlan betegség szokatlan változatai
Egyáltalán nem jellemző, hogy a Tóra egy betegségről ilyen részletességben írjon, és még törvényt is hozzon róla. Az ezt megelőző téma a tisztaság-tisztátalanság eleve rejtelmes kérdésköre.
Bizonyos dolgokat a Tóra tisztának, másokat tisztátalannak rendel, és nem könnyű megérteni, hogy milyen mögöttes szabály alapján. A tisztaság a Szentély szolgálatához szükséges, valamint az abban szolgáló kohénok bizonyos szent ételeket kizárólag akkor fogyaszthatnak el, ha ők maguk is tiszták és az étel is tiszta.
Ilyen előzmények után kezdi el a Tóra tárgyalni a cáráát törvényeit. Kevés kétségünk marad afelől, hogy természetfeletti jelenségről van szó, hiszen
nemcsak az ember bőrén, hanem a ruháján, sőt, még a házán megjelenő elszíneződésekről is olvashatunk.
A csapás, ami adomány
Az első szakasz (Tázriá) témája a betegség felismerése, a beteg karanténba zárása. A második szakasz (Mecorá) már a tisztulásról és az ahhoz szükséges áldozatról szól.
Ez alapján azt várnánk, hogy mindkét hetiszakaszban olvashatunk emberről, ruháról és házról. Azonban a Tóra a házon található elszíneződéseket az első hetiszakaszban egyáltalán nem említi.
Lehetséges, hogy azáltal, hogy a „pozitívabb” témájú hetiszakaszba került, jobb hírt jelent a ház tulajdonosa számára, mint az első két eset? Hiszen sem a testére, sem a ruhájára nem került folt.
„és adni fogom a cáráát csapását a házra” (Mózes 3., 14:34)
A „csapás” negatív, az „adás” azonban pozitív. Hogyan hangolható ez össze? Bölcseink szerint úgy, hogy ha az elszíneződés nem múlik el, és a – kánaánita őslakosoktól „örökölt” – házat emiatt végül le kell rombolni, akkor a falakba rejtve olyan mennyiségű kincseket találtak, ami kárpótolta az újdonsült tulajdonosokat a veszteségük miatt (Vájikrá Rábá 17:6).
Közelség a jóra, közelség a rosszra
Más értelmezés szerint azonban nem azért említi a Tóra, hogy a házra a csapás „adás” által kerül, mert az egy különlegesen jó dolog lenne, hanem azért, mert ez hangsúlyozza azt, hogy nem természetes jelenségről van szó, hanem közvetlen, isteni gondviselésről – akár a jóra, akár a rosszra.
Rámbán magyarázatában ennek az a jelentősége, hogy bebizonyítsa és összegyűjtse a tórai szövegben az összes olyan jelet, ami kizárja, hogy a cáráát „normális” betegség lenne.
Neciv folytatja ezt az útvonalat, és továbbviszi egy lépéssel. Rámutat, hogy más olyan hely is van a Tórában, ahol az „adás” nem pozitív, hanem kimondottan negatív jelentést hordoz (ld. Mózes 3., 26. fejezetben több mondatban is). Akkor miért szerepel itt mégis?
Azért, mert a cáráátot a Teremtő közvetlenül adja. Amikor egy hús-vér ember odaad egy tárgyat a másiknak, akkor közvetlenül oda kell lépnie hozzá, közel kerülnie, és közelebbről jobban látja a másik ember minden részletét. Hasonlóan,
amikor a Teremtő a cáráát csapását adja a házra, akkor mintegy közelebbről „szemügyre veszi”, hogy mi is történik ebben a házban?
Ha jó dolgok, akkor valóban lehetséges, hogy végül minden jóra fordul, és elmúlik a csapás, vagy kincseket találnak a lerombolt ház alatt, ahogyan a fenti Midrás mondja. Ha viszont nem, akkor igenis elképzelhető, hogy a házra adott csapás nagyobb csapásnak bizonyul a másik két lehetőségnél (testen ill. ruhán megjelenő), hiszen ez a ház lerombolásával végződik.
Miért éppen Kánaán?
További különbség a házak csapása, valamint az emberi bőr és ruhák csapása között, hogy míg az utóbbiak akár a pusztai vándorlás 40 éve során is megjelenhetnek, addig házakról csak a honfoglalás után beszélhetünk. Talán ezért említi a Tóra ezt a szakaszt látványosan elkülönítve (ld. fentebb).
„Ha megérkeztek Kánaán földjére, amit én fogok adni nektek örökségként, akkor adni fogom a cáráát csapását, örökségetek földjének házára.” (Mózes 3., 14:34)
Számos más törvényt is a honfoglaláshoz köt a Tóra (pl. Mózes 3., 19:23, 23:10, 25:2), azonban ott nem úgy írja, hogy „Kánaán földjére” érkezünk, hanem azt, hogy „a földre, amelyet adok nektek”. Vajon mi lehet ennek a szokatlan megfogalmazásnak a jelentősége?
Az egyik közkedvelt hagyományos magyarázat szerint a cáráát csapása a láson hárá bűnére érkezik büntetésként:
„Ő [a pletykálkodó] elválasztott egymástól férjet és feleséget, embert és barátját. Ezért mondta a Tóra, hogy ‘üljön egyedül’” (Erchin 16b)
Kánaán lakosai hagyományosan kereskedelemmel foglalkoztak (a bibliai szövegekben is sokszor a „kánaánita” helyett „kereskedő”-t kell fordítani, ld. pl. Zechárjá 14:21), és a láson hárá [rossznyelvűség, pletykálkodás, rágalmazás] bűnét is kereskedéssel illusztrálja a Tóra:
„Ne járj hírvivőként [ráchil] népedben” (Mózes 3., 19:16)
A ráchil szó jelentése „vándorkereskedő”, a képszerű megfogalmazás alapján pedig egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki az egyik embertől a másikig megy, portékáit kínálja nekik, és közben a legfrissebb pletykákat is önként „szállítja” számukra.
Itt tehát a kapcsolat Kánaán földje és a cáráát csapása között: mindkettő erősen kapcsolódik a láson hárá bűnéhez.
Pletykás kereskedők?
A Neciv további kapcsolatra világít rá. Megkérdezi, hogy vajon a Tóra valóban csak képszerű illusztrációt akar kínálni számunkra a fenti hasonlattal, vagy tényleg igaz, hogy a kereskedőknek nagyobb a kísértése, hogy másokról rosszat mondjanak, mint más szakmák képviselőinek?
A kereskedők azok, akik az árut kiviszik a piacra, ahol megkezdődik a kiélezett verseny.
Feszültebb helyzetbe kerülnek, és azt is látják, hogy szavaikkal „csodákra” képesek – ha eléggé meggyőzőek.
A Neciv hozzáadja, hogy a talmudi törvény szerint nem is akármelyik láson hárá okoz cáráátot, hanem kifejezetten csak az, ami hatékonyan károsítja a másikat (az üres fecsegés is tilos, és ugyanolyan bűn, de a cáráát csapása nem hoz rá engesztelést).
Márpedig azok, akik a földet művelik, és a termékeket a kereskedőnek adják el, sokkal kevésbé vannak ösztönözve arra, hogy a másikról rosszat mondjanak, és még ha esetleg mondanak is, akkor sincs túl sok esélyük arra, hogy ez a mesterkedésük sikerrel járna.
Hiszen a tapasztalt kereskedőt nem lesznek képesek megtéveszteni. Viszont a kereskedők a piacon az egyszerű vevőket igenis könnyedén tudják manipulálni etikátlan praktikáikkal.
A házak cházákája
A Talmud ugyanebből a szakaszból tanul egy igen fontos törvényt, amit a tórai jog számos különböző területen alkalmaz. Ennek neve cházáká (talán egyszerűen „előjog”-nak fordíthatnánk), lényege pedig, hogy kétséges esetben azt feltételezzük, hogy a dolgok korábbi állapota (status quo) megmaradt, és nem változott meg.
A kohénnak ugyanis a Tóra szerint be kell zárnia a házat 7 napra, és utána ismét megvizsgálnia (Mózes 3., 14:38). Ha az elszíneződés a házon belül van, a kohén nem láthatja, hogy mi történik időközben.
A Talmud azt írja, hogy elképzelhető, hogy a folt egészen kicsi lett, kisebb mint egy érme, majd újra megnövekedett – ebben az esetben azonban újra kellene indítani a 7 nap számolását (Chulin 10b).
Későbbi rabbik még komolyabb problémákat is felvetnek, például azt, hogy ha valaki mégis a házban jár, az tisztátalan lesz, és a tisztulásához áldozatot is kell hoznia a Szentélyben (Toszfot).
Általában ilyenkor azt mondanánk, hogy mivel kétséges, hogy a ház tisztátalan volt-e abban az időben, amikor az ember bement – hiszen utólag a ház megtisztult –, ezért kétség miatt helyesebb, ha nem hoz áldozatot, mivel a szükségtelen áldozat bemutatása a Szentélyben tilalmas.
A csekély vízű mikve jogi rejtélye
Ez a talmudi jog ereje: egyetlen tórai eset alapos elemzéséből kiindulva általános elveket tanulunk, melyek utána számos más esetben alkalmazhatóak. További klasszikus talmudi példa a mikve [tisztító fürdő], melyben kevés víz van, de a folyamat elején még éppen elég ahhoz, hogy alkalmasnak számítson. Később is megmérik, és akkor már kevésnek találják a vízmennyiséget (Nidá 2b).
A kérdés az, hogy tisztának számíthatjuk-e azokat az embereket, akik e két időpont között merültek be?
Ez a kérdés nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, hiszen ha a mikve cházákáját (eredeti állapotát) vesszük alapul, akkor igen, hiszen az előtte megfelelő volt – feltehetjük, hogy a merítkezés idején is. Viszont ha a bemerülő ember cházákáját nézzük, az eredetileg tisztátalan volt – most is ezt kellene feltennünk.
Pontosan ugyanez a logikai dilemma alkalmazható arra az emberre, aki a fent leírt tisztátalan házba ment be, csak éppen fordítva: ott a 7 nap elején tudjuk a házról, hogy tisztátalan volt, és a 7 nap végén, hogy tisztává vált. A ház cházákája alapján az ember tisztátalan, a sajátja szerint tiszta.
A dilemmát úgy oldjuk meg, hogy megkeressük a „mérleg nyelvét”: bármilyen más ráutaló körülményt. A mikvénél láthatjuk, hogy most éppen hiányos, nincsen benne elegendő víz. Ezt hozzávesszük a tisztátalan ember cházákájához, és továbbra is tisztátalannak számítjuk (Rámbám, Hilchot Mikváot 10:6).
Ugyanez a logika a tisztátalan ház esetében azt eredményezné, hogy az eltűnt folt váljon „a mérleg nyelvévé”, és eszerint az embert tisztának ítélnénk.
A probléma ezzel csak az, hogy elveszítjük a talmudi bizonyítás erejét, hiszen ez lett volna a legerősebb eset, amikor komoly kockázatot is vállalunk azáltal, hogy a ház cházákájára támaszkodunk.
Ezt a kérdést még a Toszfot, kora középkori talmudi akadémia mesterei vetették fel, és sok később élt rabbi igyekezett megfejteni a jogi rejtélyt, egészen a legutóbbi időkig.
