Miközben Mózes rendszeresen járt a Fáraóhoz azért, hogy a zsidók számára ott közbenjárjon, gyakran visszatért a téma, hogy mégiscsak fontos, hogy megtisztelje a Fáraót.
Pedig kiemelkedően gonosz ember volt. Sokat tett azért, hogy népünket elnyomja, sőt, még a leginkább védtelenekre, az újszülöttekre is rátámadt.
„És lejönnek majd mindezek a szolgáid hozzám, és meghajolnak előttem, mondván: menj ki te, és az egész nép, aki követ téged.” (Mózes 2., 11:8)
Ezekkel a szavakkal figyelmeztette Mózes a Fáraót az utolsó, tizedik csapásra.
Rási hozzáteszi, hogy ezzel megadta a királynak a tiszteletet. Hiszen végül nem a szolgái jöttek, hanem a Fáraó maga. Azonban ha ilyet mondott volna, az nem lett volna a Fáraóval eléggé tiszteletteljes.
Ez a tanítás már csak azért is igen elgondolkodtató, mert itt a tiszteletadás mintegy késleltetve fejeződik ki: a megtisztelés pillanatában a Fáraó még szinte biztosan nem tudja, hogy ki lesz az, aki végül Mózes elé jön, de talán maga Mózes sem.
A Talmudban a két nagy rabbi, Rés Lákis és Rabbi Jochánán vitatkoznak azon, hogy vajon helyes-e megtisztelnie Mózesnek a Fáraót:
„Rés Lákis mondta: király, ő, ezért mutass felé kedves arcot! Rabbi Jochánán mondta: gonosz ő, ezért legyél vele kemény arcú!” (Zeváchim 102a)
A Talmud abban marad, hogy többi tanításaik alapján tudhatjuk, hogy Rés Lákis és Rabbi Jochánán véleménye tévedésből fel van cserélve ebben a forrásban.
Ebből azt látjuk, hogy nincsen egyértelmű utasítás számunkra arra, hogy hogyan viselkedjünk a gonosz királlyal: megtiszteljük-e őt vagy inkább bátorsággal kritizáljuk.
Számos más helyen azonban a Talmud idéz egy olyan tanítást, mely látszólag az utóbbi mellett dönt:
Héber nyelvű, alapos halachikus elemzés olvasható ebben a témában a törvény részleteiről a Cohár magazin 3. számában (5760), Jehuda Zoldan rabbi tollából.
„Bírát ne átkozz és fejedelmet [nászi] a népedben ne átkozz.” (Mózes 2., 22:27)
„Népedben – csak akkor, ha úgy cselekszik, ahogyan a néped. Ez kizárja a gonosz királyt.” (Szanhedrin 19a)
Ha ez így van, akkor azonban látszólag egyértelmű a döntés:
a gonosz királyt még átkozni is szabad a Tóra szerint. Akkor hogyan lehetséges az, hogy Rabbi Jochánán szerint még a tiszteletére is kötelesek vagyunk?
Mindenekelőtt fontos különbséget kell tennünk zsidó és nem zsidó királyok között. Hiszen ez a tórai mondat kimondottan felhasználta azt a tényt, hogy a király a „népedben” van, míg a Fáraóról és más, későbbi gonosz királyokról ugyanez nem mondható el.
Nem zsidó királyok ügyében a híres Három Eskü ad irányadó tanítást. A Három Eskü nem más, mint a talmudi bölcsek elemzése az Énekek énekében található, háromszor előforduló eskü-hasonlatról:
„Megesketlek benneteket, Jeruzsálem lányai…” (Énekek éneke 2:7, 3:5, 8:4)
„Ez a három eskü miért szükséges? Egy, hogy Izrael ne menjen fel [a Szentföldre] ’falként’. Egy, amivel megeskette a Szent, Áldott Ő Izraelt, hogy ne lázadjon fel a világ népei ellen. És egy, hogy megeskette a Szent, Áldott Ő a népeket, hogy ne alázzák meg Izraelt a kelleténél jobban.” (Ketubot 111a)
Az első eskü ezek közül talán a modern Izrael történetének leghevesebb rabbinikus vitájának kiváltója. A „falként” szó hagyományos értelmezése ugyanis az, hogy nem vonulhatnak a zsidók tömegesen Izraelbe. A szatmári rebbe – lényegében egyedülálló – álláspontja szerint a modern bevándorlás Izraelbe ezt az esküt megsértette.
A második eskü szerint a zsidó nép bárhol is van, ott nem lázadhat fel a befogadó nép ellen szervezett módon. Érdekes tárgyalást indított ez a téma a náci Németország történetének hajnalán, amikor némelyek már érezték, hogy itt az évszázadok során megszokott állami antiszemitizmusnál valami jóval súlyosabb készülődik.
Emiatt szervezeti szintű, nemzetközi bojkottot kezdeményeztek. A bojkott ellen felszólaló rabbinikus autoritások pedig pontosan ezt a második esküt idézték: nem lázadhatunk fel a „gonosz király” ellen, hiszen nem ez volt a hagyományos módja annak, ahogyan történelmünk során megvédtük magunkat a ránk támadók ellen.
Zsidó király esetében két hasonló, kapcsolódó történetet is találhatunk a Talmudban. Mind a Hasmoneusok dinasztiából származó Jánáj király, mind az utánuk következő edomita-szolgai származású Heródes király haragjában véres bosszút rendezett a rabbik ellen, amikor úgy érezték, hogy királyi hatalmukat a rabbik magyarázatai és viselkedése veszélyezteti (ld. Bává Bátrá 3b, Kidusin 66a).
Az utóbbi esetben azonban maga Heródes az, aki idézi a fenti tanítást arról, hogy a gonosz zsidó királyokat szabad átkozni. A talmudi narratíva szerint Bává ben Butá rabbinak mondja ezt, akit életben hagyott, de megvakított, és ezzel akart próbára tenni.
Amikor látta, hogy a rabbi az egyértelmű talmudi instrukció ellenére visszautasítja, hogy megátkozza, Heródes megbánta tettét, és attól kezdve nemcsakhogy megbecsülte a rabbikat, hanem a rabbi tanácsára elhatározta, hogy újjáépíti a Szentélyt.
Ennek a vállalkozásának a gyümölcsét élvezhetjük napjainkban, valahányszor a Nyugati Falat (Kotel háMáárávi vagy Siratófal) meglátogatjuk. Ezt ugyanis Heródes építette. Ebből láthatjuk, hogy komoly érvek szólhatnak amellett, hogy még egy gonosz királyt is megtiszteljünk.
