Amióta a Tórát elkezdtük olvasni, a Teremtés könyvétől kezdve egészen a mostani hetiszakaszokig, minden rendben volt.
Legalábbis időrendben.
A Talmud bölcsei Mózes negyedik könyvében figyelemreméltó anomáliát vesznek észre: az 1. fejezet a kivonulást követő második év második hónapjáról ír (1:1), a 9. fejezet azonban ugyanezen év első hónapjáról (9:1).
„Ez azt jelenti, hogy nincsen korábban és később a Tórában [én mukdám umeuchár bátorá].” (Peszáchim 6b)
Természetesen ez semmiképpen nem jelentheti azt, hogy a Tórában az időrendnek ne lenne fontos szerepe. Ha pedig ez így van, akkor új feladatunkká válik az is, hogy minden ilyen esetben megértsük, hogy miért volt fontos eltérni az időrendtől?
Milyen más logika írja felül az események történeti sorrendjét?
Gondoljuk végig: a Tóra a Teremtéssel kezdődött, egyik nemzedéket írta le a másik után, egészen Noéig, majd Ábrahámig. Végighaladtunk az ősatyák történetein, József és a testvérek, majd az egyiptomi száműzetés és kivonulás történetén Mózessel és Áronnal, egészen a Szináj hegyi Tóraadásig.
Az első olyan pont tehát, ahol kérdőjeleink vannak a sorrenddel kapcsolatban, az a Tóraadást közvetlenül követő szakaszok. A múlt héten a Mispátim hetiszakasz sok törvényről szólt, elsősorban ember és embertársa közötti témákról: szolgák, lopás, károkozás, őrzés – csupa-csupa pénzügyi és polgárjogi témák.
Most pedig egy látszólag éles váltással a Szentély építésének parancsolatát kapjuk meg, annak minden technikai részletével együtt: „És építsenek nekem Szentélyt, hogy közöttük lakhassak.” (Mózes 2., 25:8) Valójában azonban éppen e két téma, a polgárjog és a Szentély építése között olvasunk az ünnepekről, amik egyfajta átmenetet képeznek:
„Három ünnepet ünnepeljetek nekem az évben: a kovásztalan kenyér ünnepét [Peszách] […], az aratás ünnepét [Sávuot] […] és a begyűjtés ünnepét [Szukot] […]
Három alkalommal egy évben jelenjen meg minden férfi az Úr, az Örökkévaló színe előtt.” (Mózes 2., 23:14-17)
Már az ünnepek parancsában is megjelenik az utalás a majdani Szentélyre, ahol meg kell jelennünk az ünnepnapokon. Ez az, amit a Tóra úgy nevez, hogy „az Örökkévaló színe előtt”[1].
[1]Valójában az Ő nagysága végtelen: az egész világot betölti, és még annál is hatalmasabb. Mégis, mi emberek nem érezzük, nem érezhetjük mindig egyformán, mivel nem így működünk. Szükségünk van különleges helyekre és időkre, amikor közelebb kerülhetünk Hozzá.
Hogyan függ tehát össze a Mispátim és a Trumá, a polgárjog és a Szentély építésének témája? És milyen logika alapján lesz éppen ez a két téma az, ami először bővebb kifejtésre kerül a Tóraadás után?
A Tórában ezen a ponton először nem elég azt válaszolnunk erre a kérdésre, hogy „mert ez következett időrendben”. Hiszen ezek törvények, és nem történeti események[2].
[2]Annyit talán mondhatunk, hogy ezeket a törvényeket, ebben a sorrendben kapta meg először Mózes vagy adta át a zsidó népnek elsőként. De ezzel együtt is megmarad a kérdés: miért éppen ezeket, miért éppen ilyen sorrendben? A Talmud bölcsei szerint egyébként az első néhány törvényt még a Nádas tengeren való átkelés után, a Tóraadás előtt megkaptuk (ld. Mózes 2., 15:25, Rási).
„Rabbi Szimláj magyarázta: 613 parancsolatot kapott Mózes. 365 tilalmat, a napév napjainak megfelelő számban, és 248 tevőleges parancsot, az ember porcikáinak megfelelő számban.
Mondta Rav Hamnuna: hol van ez leírva? ’Tórát parancsolt nekünk Mózes’ – a Tóra szó számértéke pedig 611. Az első 2 parancsolatot azonban a Teremtőtől közvetlenül hallottuk.” (Mákot 23b)
Amikor a Talmud bölcsei a Tóra parancsolatainak számát számolják, megkülönböztetnek tevőleges és tiltó parancsolatokat. Egyszerű értelmezés szerint tiltás az, ami a „ne” szóval kezdődik, minden más tevőleges.
Ennél mélyebb igazságra találhatunk rá Dávid király tanításának nyomán elindulva:
„Őrizd nyelvedet a rossztól, ajkadat a hamid beszédtől! Távolodj el a rossztól [szur mérá] és cselekedj jót [ászé tov], keresd a békét, és szaladj utána!” (Zsoltárok 34:14-15)
Ebben az új rendszerben a szur mérá felel meg a negatív parancsolatnak, míg az ászé tov a pozitívnak. A rossztól való eltávolodás nem feltétlenül jelenik meg tiltás formájában.
Például amikor a Tóra arról ír, hogy le kell rombolni a bálványimádó oltárokat a Szentföldön, az formailag tevőleges, a tartalmi célja viszont az eltávolodás a rossztól.
Hasonlóan, amikor a Tóra megparancsolja, hogy szombaton ne gyújtsunk tüzet, az ászé tov, azaz konstruktív parancsolat. Célja a szentséghez való közeledés, még akkor is, ha formailag tiltás.
Ez megmagyarázza e két hetiszakasz sorrendjét. A Mispátim polgárjogi törvényei a helytelen viselkedésről szoktatnak le, míg a Trumá a szentséghez való közeledésről szól.
E kettő között képeznek átmenetet az ünnepek, melyeket megtartunk, azonban alkotnunk nem kell hozzájuk, hiszen az időben már mintegy meg vannak teremtve. A Szentélyt azonban ténylegesen is létre kell hoznunk, meg kell építeni, és össze kell gyűjteni az ahhoz szükséges építőelemeket.
Ez az a logika, ami a Tórában először felülírja az időrend fontosságát. Egyúttal utat mutat abban is, hogy a Tóra összes többi parancsolatát hogyan tudjuk fejlődésünk szintrendszereként értelmezni.
