Posted in

Gyümölcsök, étkezések, és a mindennapi száz áldás

assorted fruits at the market

A zsidó életvitel egyik legfeltűnőbb jellegzetessége az, hogy igen gyakran mondunk áldásokat. A hagyomány szerint maga Dávid király vezette be, hogy mindnyájan mondjunk 100 áldást[1], minden nap (ld. Menáchot 43b, Bámidbár Rábá 18, Sulchán Áruch OC 46:3).

[1]Első pillantásra azt gondolhatjuk, hogy ez teljesíthetetlen követelmény. A valóság azonban az, hogy ha elmondjuk a napi három imát, és éljük az életünket, kisebb és nagyobb étkezésekkel, valamint a mosdó használata után elmondott áser jácár áldással, akkor igen könnyű ennyi áldást elmondani. Többféle kiszámolás közül az egyik megtalálható a Halachipedia.com: Making One Hundred Brachot Daily oldalán (Misna Berura 46:14 alapján).

Szinte bármit is eszünk vagy iszunk, áldást mondunk előtte vagy utána.

Ha azonban mindezt egy étkezés keretein belül tesszük, akkor általában elegendő azt a kenyérre építenünk: kezet mosunk (természetesen áldással), majd áldást mondunk a kenyérre, eszünk belőle, és az étkezés végén elmondjuk az étkezés utáni áldást (bencsolás vagy Birkát HáMázon).

Ezzel mentesítettünk számos egyéb ételt, melyek az étkezés közben kerültek terítékre.

Mindez számos gyakorlati kérdést felvet, ha valaki – például éppen Tu BiSvát alkalmából – gyümölcsöket és kenyérrel együtt lakomát is szeretne fogyasztani.

Némely ételeket ugyanis mentesít a kenyér, másokat azonban nem. Még összetettebbé teszi a helyzetet, hogy előfordulhat, hogy csak az utóáldás alól mentesít az étkezés, de az előáldás alól nem.

Végül pedig: éppen a mostani hetiszakaszban olvasunk arról, hogy nem említhetjük hiába a Teremtő nevét. Ez ugyanis a harmadik parancsolat, amit a két kőtáblán megkaptunk (ld. Mózes 2., 20:6).

Mind a Talmud, mind a Sulchán Áruch megfogalmazza azt, hogy ha egy hiábavaló áldást [bráchá levátálá] mondunk el, azzal éppen ezt a parancsolatot szegjük meg (ld. Beráchot 33a, Sulchán Áruch OC 215:4).

Más forrásokból azonban úgy tűnik, hogy ez a tilalom valójában rabbinikus, és a rabbik mintegy „rátámasztották” [ászmáchtá] erre a tórai elvre (ld. Ritvá, Pné Jehosuá / Berá-chot 33a, Toszfot Ros Hásáná 33a).

E két álláspont közötti kompromisszum szerint valóban tórai elvvel kerül szembe az, aki hiába mond áldást, de az nem a Tízparancsolatban áll, hanem Mózes 5. könyvében (ld. Mágén Ávráhám 215:6, Temurá 4a alapján):

„Örökkévaló Istenedet féld, és Őt szolgáld” (Mózes 5., 10:20).

Vitát találunk a rabbik között arról, hogy vajon szabad-e kifejezetten azért „szaporítanunk” az áldásokat, hogy elérjük az aznapi száz számot, például azáltal, hogy utóáldást mondunk az egyik gyümölcsre, majd újabb előáldást a következőre (ld. Mágén Ávráhám 215:6, Máchácit Hásekel 290:1).

A Nagy Fuvaros utcai zsinagóga és a Bét Jehuda közösség rabbija, diplomáját a berlini ortodox rabbiképzőben szerezte meg (Rabbinerseminar zu Berlin). Ezt megelőzően a budapesti Lativ Kolel Talmud csoportjában, valamint a jeruzsálemi Or Száméách jesivában is tanult. Mindeközben matematikusként szerzett egyetemi MsC diplomát és fizikából (adattudományokból) doktorált.