Még csupán két hét telt el az év talán legkülönlegesebb Tóraolvasása óta, amikor hivatalosan három tekercset is elővettünk[1]. A mostani heti-szakaszban pedig ismét visszaköszön ugyanaz az elgondolkodtató, rejtélyes téma: a háromféle adomány rendszere.
[1]A Trumá hetiszakasz olvasása az idén éppen újholdra esett, valamint a sékelek szombatjára is.
„Beszélj Izrael fiaihoz, hogy vegyenek nekem adományt[trumá], minden embertől, akit a szíve arra indít, vegyétek az adományomat. És ez az az adomány, amit vegyetek tőlük: […]” (Mózes 2., 25:2-3)
A feltűnő szóismétlést a Talmud Bölcsei magyarázzák meg:
„Háromféle adományt említ ez a szakasz: az ezüsttalpakét [ádánim], a sékelekét, és a Szentélyét [Miskán].” (Jeruzsálemi Talmud, Sekálim 1:1:7)
Ezután arról is ír, hogy ugyanez a hármas ismétlődés, amit két hete olvastunk, a mi mostani hetiszakaszunkban is megjelenik.
Általában azért veszünk elő több tekercset, hogy a különböző részek közötti áttekeréssel ne terheljük a közösséget (ld. Sulchán Áruch OC 144:3, Jomá 70a alapján). Ezen a héten azonban ez nem volt feltétlenül aktuális, hiszen a két olvasmány közötti távolság elenyészően rövid volt.
Ráadásul ezúttal nemcsak az adomány szó, hanem a fél sékel[2] is háromszor kerül említésre:
[2]Ezt a három említést azonban már nehezebb értelmezni, különösen annak fényében, hogy fentebb láttuk, hogy az adomány szó három említése közül az egyik pontosan a sékelekre vonatkozik.
„Ezt adja mindenki, aki átmegy a számláláson: fél sékel, a szent sékel szerint – húsz gérá a sékel – fél sékel, adomány az Örökkévalónak. Mindenki, aki átmegy a számláláson húsz évestől felfelé adja meg az Örökkévaló adományát. A gazdag ne sokasítsa, és a szegény ne csökkentse a fél sékelt, megadni az Örökkévaló adományát, engesztelni lelketekért.” (Mózes 2., 30:13-15)
Ennek nyomán él mindmáig az a szokás, hogy a Purim előtti napokban „háromszor fél sékelt” adományozunk a zsinagógákban (ld. Sulchán Áruch OC Remo 694:1).
Miközben e háromféle adományról csupán az utalás szintjén olvashatunk, addig a háromból két típusú adomány feketén-fehéren is le van írva. Az alábbi két kategória között határozott ellentét fogalmazódik meg:
„Vegyetek nekem adományt, minden embertől, akit a szíve arra ösztönöz.” (Mózes 2., 25:2)
„A gazdag ne sokasítsa, és a szegény ne csökkentse a fél sékelt” (Mózes 2., 30:15)
Az első típusú adományt csak úgy adhatja az ember, ha „a szíve ösztönzi”[3].
[3]A Tóra a „szív indíttatása” mellett gyakran egy másik, igen hasonló kifejezést is használ: „akit a lelke arra indít”. E kettő közötti különbségről tanultunk tavaly, ld. Adakozás – szívvel vagy lélekkel, Omek magazin III. évfolyam, 26. szám.
A Szentélyre szánt adománynak szívből kell jönnie. Egy olyan adomány, amit az ember csak azért ad, mert erre társadalmi nyomást érez, nem rendelkezik azzal a szentséggel és tisztasággal, ami a Szentély építéséhez szükséges.
A második típusú adomány ennek éppen az ellentéte, amibe az ember semmiképpen ne vigye bele a személyiségét, egyéniségét: „a gazdag ne sokasítsa, a szegény ne csökkentse” – vagyis mindenkinek pontosan ugyanazt kell adnia.
Ebből az adományból lesznek a Szentélyben hozott közösségi áldozatok (temidin umuszáfin, azaz állandó és ünnepnapi-különleges áldozatok). Ezek az egész nép „osztatlan közös” tulajdonát képezik[4]. Éppen ezért nem teszünk különbséget abban, hogy ki gazdag, ki szegény, ki adja jó vagy kevésbé jó szívvel.
[4]Az, hogy az áldozat a mindannyiunké, nem azt jelenti, hogy ha egymillióan vagyunk, akkor mindenkinek egymilliomodnyi része van benne. Hanem azt, hogy népként egyek vagyunk, és mint egy nép, a miénk az áldozat.
Háromféle adomány közül tehát az egyik tehát tökéletesen a szív szándékától függ, míg a másik teljesen egyenlő mindenkinél. Éppen csak a „sima” adomány hiányzik, amit a legtöbbször adni szoktunk: ami sem nem tökéletesen tiszta, sem egyenletes. Hanem olyan, amilyen, mindenféle megkötés nélkül.
Tanulságos megfigyelni, hogy miközben mi, a Tóra olvasói a kezdetektől fogva értesülünk a Miskán, a pusztai Hajlék építésének parancsolatáról, a vándorló zsidó nép azonban egészen a 35. fejezetig nem tud erről (amit pedig csak a jövő héten fogunk majd olvasni).
Ez adja a most olvasott szakasz talán legfurcsább jellegzetességét is: a nép úgy tudja, hogy a népszámlálás miatt kell adakozniuk – valójában azonban mi már tudjuk, hogy a Szentélyre gyűjtenek.
A Tóra többi népszámlásának ismert, pragmatikus okai voltak: a bevonuló, honfoglaló népet kellett csatasorba állítani. Itt azonban nem olvashatunk ilyesmiről. Akkor miért kellett ez a számlálás?
Mi, akik már olvastunk a Szentély építésének parancsáról, tudjuk, hogy a népet kell előkészíteni arra, hogy alkalmassá váljanak a Szentély birtokbavételére[5].
[5]Erre utal az is, hogy ebben a népszámlálásban a megszokott pikudim kifejezés mellett a nesziát ros (szó szerint: fejek felemelése) kifejezés is szerepel.
Ez magyarázza meg a különleges hármas rendszerét az adományoknak: a legalsó szint kötelezően egyszerű, mindenki számára egyenlő. A másodikban már mindenki adhat, amennyit akar. A harmadikban azonban már a szándéknak is tökéletesnek kell lennie.
Mindebből azt tanuljuk, hogy a Tóra három lépcsőfokon keresztül készítette fel a népet a Szentély szentségére. Az első lépcsőfok célja kifejezetten a túláradó lelkesedés visszafogása. Ekkor még az sem adhat túl sokat, aki akarna vagy tudna. A második lépcsőfok az önállóságé, az adás szabadságáé. A harmadik pedig a tökéletesség, ahol csak az adhat, akinek a szíve szándéka is teljesen tiszta.