Most pénteken van Elimelech Weiszblum (1717-1787), a lizsenszki cádik jorcájtja.
Ez a nap egyike annak a kevés alkalomnak a zsidó évben, amikor zarándokok tízezrei látogatnak Amerikából és Izraelből Európába, hogy személyesen is inspirálódjanak és a helyszínen megemlékezzenek a különleges tanító életéről és tanításairól.
Számomra mindig érdekes megfigyelni azt a különleges isteni gondviselést [hásgáchá], ami által a számtalan, Európában élt nagy rabbi közül csak kevés emelkedik ki annyira, hogy tömegeket vonzó, szinte ünnepélyes nappá változzon a jorcájtja [halálozási évfordulója].
Miben állt a lizsenszki rebbe különleges vonzereje?
A Báál Sém Tov (kb. 1700-1760) által indított haszid mozgalom kezdete után nem sokkal ő érdemelte ki ezt a címet: „minden rebbe rebbéje”.
A rebbe nem egészen ugyanaz, mint a rabbi. Rabbi gyakorlatilag bárki lehet, aki a szükséges részeket megtanulja.
Gyakran szoktam mondani, hogy érdemes a rabbivizsgát letenni, pontosan ugyanúgy, ahogyan egy nyelvvizsgát is érdemes letenni (lehávdil – tétessék különbség). Többek leszünk általa, tanulunk belőle. Különleges, kiemelt szinten teljesíthetjük általa a Tóratanulás micváját!
A haszidizmusban a rebbe azonban szellemi vezető, akitől hívei különleges kapcsolatot, sőt, sokszor akár csodákat is mintegy elvárnak.
A cádik szó eredeti jelentése: igaz ember. A lizsenszki Elimelech rebbe klasszikus művében, a Noám Elimelech című műben azonban a cádik új jelentés nyer: ő a rebbe, a szellemi vezető, aki jócselekedetei és Tóratanulása által a felsőbb világokat képes megmozgatni azért, hogy szűkebb és tágabb közössége számára egyaránt jobb irányba vigye a világot.
Gyakran szokták mondani, hogy a haszidizmusnak három nagy alapműve van: a Noám Elimelech a cádikoké. Az első lubavicsi rebbe műve, a Tánjá a közepeseké1. A breszlevi Rabbi Náchmán tanításai pedig azokhoz szól, akik magukat a leginkább lecsúszottnak érzik: felemeli őket, reményt és kiutat mutat nekik.
A Noám Elimelech könyv stílusa formabontó, forradalmi élmény lehet azok számára, akik a Tóra hagyományos magyarázatait szokták meg. Ahelyett, hogy az egyes mondatok egyszerű értelmét magyarázná, olyan tanulságos szimbólumokat azonosít be bennük, melyek által közelebbről megismerhetjük a cádikot.
A mostani hetiszakaszban például olvashatunk arról, hogy a Szentély deszkáit állítva kell összekapcsolnunk, valamint be kell vonnunk őket arannyal (25:11, 26:15). A Talmud – némileg rejtélyesen – ehhez azt is hozzáteszi, hogy a fadeszkák az aranybevonatot erősítik meg (Szuká 45b).
Ezt a Noám Elimelech úgy értelmezi, hogy a fák megfelelnek a cádikoknak, az aranyszínű bevonat [cipuj] pedig a várakozásaiknak, víziójuknak (ami héberül ugyanaz a szó). Egy cádik a tökéletes tisztaságra és jólétre vágyakozik – a hívei számára –, ezért imádkozik, és meg is valósítja. Ezért áll, hogy a fák „megerősítik” a bevonatot – vagyis megvalósítják ezeket a vágyakat.
1Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy a Tánjában szereplő „közepes” valójában még magasabb szinten van, mint a cádik, az igaz ember, a hagyományos értelemben véve.
