Peszách ünnepe nemcsak attól különleges, hogy ez az egyetlen olyan időszaka az évnek, amire külön hekser [kósersági pecsét] szükséges. A megszokott követelményeken túl ilyenkor attól is óvakodni kell, hogy a megerjedt gabonaszemek belekeveredjenek ételeinkbe.
Azonban ami talán még ennél is szokatlanabb, az az, hogy a fogyasztáson kívül a birtoklás is tilos Peszách napjaiban:
„Hét napon keresztül kovász ne találtassék házaitokban…” (Mózes 2., 12:19)
„Ne találtassék” – azaz ne legyen megtalálható, ne legyen a birtokunkban. Alig egy fejezettel később a parancs – kissé módosított formában – megismétlődik:
„Kovásztalant egyetek hét napon keresztül, és ne láttassék nálad kovászos, és ne láttassék nálad kovász minden határaidban” (Mózes 2., 13:7)
A kovászos birtoklásának tilalma így – talán a Tórában egyedülálló módon – e két parancs összevonása által vonult be a köztudatba: „ne láttassék, ne találtassék” [bál jéráe-bál jimáce].
De vajon nem lett volna egyszerűbb, ha a Tóra csak annyit ír le, hogy ne legyen a birtokodban semmi kovászos?
A Talmud – szokásáshoz híven – elmagyarázza, hogy miért van szükség mindkétféle megfogalmazásra: ha csak látási tilalom lenne, akkor attól még szabad lenne elrejteni nem látható helyre, ha csak megtalálási, akkor a házon kívül elrejthetnénk (pl. garázsba – ld. Peszáchim 5b).
Mivel a látási tilalom „minden határaidban” lett kimondva, a megtalálási azonban a „házaitokban”.
E magyarázat után továbbra is nyitott marad azonban a kérdés: miért kellett a Tórának ilyen furcsán, kétféleképpen megfogalmaznia ezt az egyébként egyszerű birtoklási tilalmat?
Ennek megértéséhez tanulmányoznunk kell a két fenti parancsolat kontextusát.
A „ne találtassék” parancsolat fejezete elsősorban az Egyiptomban, a kivonulás során bemutatandó peszáchi áldozatról szól, és arról, hogy ez a szertartás örök időkre érvényes ünneppé válik:
„És legyen nektek ez a nap emlékké, és ünnepeljétek azt ünnepként az Örökkévalónak, nemzedékeiteken keresztül, örök törvényként ünnepeljétek.” (Mózes 2., 12:14)
Azaz a téma a Peszách megörökítése. Ezzel szemben a „ne láttassék” parancsolat kontextusának fő témája a honfoglalás:
„És lesz, ha Örökkévaló elhoz téged a kánaánita országába, ahogyan megígérte neked és őseidnek, és neked adja…” (Mózes 2., 13:10)
Ha a ne láttassék és ne találtassék parancsát az eredeti kontextusban értelmezzük, akkor azt láthatjuk, hogy az örök Peszách, amit a száműzetés során is megtartunk, azt írja elő, hogy a házainkban ne legyen kovászos.
Ezzel szemben a honfoglaláshoz kapcsolódóan azt olvashatjuk, hogy a „határainkban” ne legyen.
Mindez igen logikus is, ha arra gondolunk, hogy ha végül egész Izrael földje a Tóra szerint fog élni, akkor valóban
helyes, hogy ne csak a házunkból, hanem az egész országunkból távolítsunk el mindent, ami kovászos.
Ez azonban egy olyan elvárás, amit a Tóra utalás formájában fogalmaz meg – a halacha azonban nem ezt követi. A Talmud egyértelműen fogalmaz:
„[Ne láttassék] – a sajátodat nem láthatod, de láthatod másokét és a Teremtőét [Szentély tulajdona].” (Peszáchim 5b)
Eszerint ha nem zsidó él Izrael földjén, akkor nekünk nem kötelességünk az, hogy gondoskodjunk arról, hogy Peszách napjaiban ő se fogyasszon kovászost – melyet elviekben ugyan megkövetelnénk, mondván, hogy ő vállalta magára, hogy a mi országunkban éljen.
Ezek alapján azt is megérthetjük, hogy mi a különbség aközött, hogy a kovászosat ne lássuk vagy ne találjuk. Hiszen találni (illetve keresni) elsősorban az ember a saját házában szokott.
A házunkon kívül, a határainkban, az elsősorban Tórát tartó zsidók által lakott földön azonban a hangsúly nem a találáson van – hiszen ez nem a saját területünk – hanem a látáson. A közösség szempontjából az a fontos, ami mindenki számára látható.
