„Peszách estéjén mincha [délutáni ima] előtt már ne egyen addig, amíg be nem sötétedett.
És még a legszegényebb Izraelben se egyen addig, amíg nem támaszkodik.
És ne igyon kevesebbet négy pohár bornál, még akkor sem, ha adományból él.”
(Misna Peszáchim 10:1)
Ezzel a tanítással kezdi meg a Peszáchim traktátus a szédereste törvényeinek tárgyalását. Három különböző témát fűz össze: a délutáni ima előtti önmegtartóztatást, a széderesti „támaszkodást” és a négy pohár bort.
Pontosabban négyet: elgondolkodtató, hogy miért kapcsolja a szédereste témájához a szegény ember példáját. Úgy tűnik, hogy ezzel nemcsak a szegényekről való gondoskodásunk fontosságát akarja kifejezni, hanem arra is utal, hogy a Peszáchkor ünnepelt szabadság témája napjainkban is aktuális (ld. előző írásunkat).
Érdekes, hiszen utóbbi kettő valóban tipikus és egyedülálló jellemzője a szédernek. Az első azonban látszólag az év minden napján igaz: nagyobb lakomába nem kezdhetünk bele mielőtt a délutáni imánkat elmondtunk (ld. Sulchán Áruch OC 232:2).
A széderestét megelőzően azonban még a délutáni ima elmondása után is vissza kell fogjuk az étkezésünket azért, hogy az év egyetlen tórai micve-étkezését jó étvággyal fogyasszuk, és kizárólag egyszerűbb ételeket ehetünk, pl. egy kevés gyümölcsöt, zöldséget (ld. Sulchán Áruch OC 471:1).
De mi is pontosan a „támaszkodás” szokása (vagy inkább: törvénye) és mi a jelentősége?
A négy pohár bort és a micva számára elfogyasztott maceszt balra dőlve fogyasztjuk el (ld. Sulchán Áruch OC 473:1, 475:1). Ezt a legpraktikusabban úgy tehetjük meg, ha például otthon széderezünk, hogy a székünket kicsit elfordítjuk, egy párnát helyezünk rá, és arra dőlünk.
Régi időkben ugyanis az volt a szokás, hogy a gazdag és szabad emberek nem ülve ettek, hanem – kicsit a fekvéshez hasonlóan – támaszkodtak.
Az Áruch HáSulchán (1829-1908) érdekes részletre hívja fel a figyelmünket ennek kapcsán. A gyerek négy kérdése, amivel a széderestét megnyitjuk [Má nistáná] már a Misna szövegében is szerepel (10:4).
Ott azonban hiányzik az a kérdés, hogy „minden más este ülve és támaszkodva egyaránt eszünk”. Az Áruch HáSulchán szerint azért, mert a Misna korában élt gyerekek számára ez egyáltalán nem volt meglepő – ez volt a normális.
Mindezt arra írja, hogy az egyik rabbinikus vélemény szerint manapság már nem érvényes a támaszkodás kötelezettsége, hiszen ez más népek között sem szokás. Minden más rabbi vitatkozik ezzel a véleménnyel, így mi támaszkodunk. Az Áruch HáSulchán magyarázata szerint már csak azért is, mert ezzel nyerünk egy újabb kérdést a gyerek számára, egy újabb feltűnő furcsaságot, amibe belekérdezhet (472:3).
Valóban, a szédereste egyik fontos célja, micvája ez, hogy elgondolkodtassuk gyermekeinket és maradandó emlékképet véssünk elméjükbe. Ahogyan a Tóra mondja:„beszéld el gyermekednek azon a napon” (Mózes 2., 13:8).
Mindezzel együtt elgondolkodtató, hogy vajon ezt miért éppen ilyen formában kell megtennünk? Miért más népek „élvhajhász” szokását másoljuk le azért, hogy a mi gyerekeinket tanítsuk?
A Jeruzsálemi Talmud hozzáteszi, hogy a szolgák szoktak állva enni, és ezért a támaszkodással azt fejezzük ki, hogy megszabadultunk. Logikus: a szolgák állnak, ennél egy fokkal nagyobb szabadságot fejez ki az ülés, és még nagyobbat a támaszkodás.
Már a Talmud egy kisebb traktátusában is említi, hogy a Tóratudósnak nem helyes állva ennie (Derech Erec Zutá 5). Ezt a gondolatot több halachikus autoritás is kiterjeszti, mint minden ember számára helyes szokást (ld. Kicur Sulchán Áruch 42:2, Misna Berura 296:6).
A Talmud és a Sulchán Áruch azzal a kérdéssel is foglalkozik, hogy vajon a fiúnak az apa jelenlétében, illetve a tanítványnak a mestere jelenlétében vajon szükséges-e, sőt, egyáltalán helyes-e támaszkodnia? Hiszen az, hogy támaszkodik a jelenlétében, esetleg a tiszteletének a hiányát fejezheti ki. Végül abban marad, hogy a fiú támaszkodjon, de a tanítvány ne (ld. Peszáchim 108a, Sulchán Áruch OC 472:5).
Mindezekből kirajzolódik, hogy a támaszkodás más népek szokásaitól függetlenül is a szabadságot fejezi ki.
