A Tóra megparancsolja, hogy Peszách hónapja, Niszán hónap első legyen a számunkra:
„Ez a hónap legyen nektek a hónapok kezdete. Első az nektek az év hónapjai között.” (Mózes 2., 12:2)
Felmerül a kérdés, hogy pontosan mi is itt a parancs, a gyakorlati teendő?
Vajon ez azt jelenti, hogy más hónaptól kezdve tilos számítanunk az időt? Tehát nem mondhatjuk azt például, hogy most van április, azaz a negyedik hónap (a polgári időszámítás szerint)? Vagy Tisri hónapban nem mondhatjuk, hogy első hónap?
Rámbán a Tórára írt magyarázatában megindokolja, hogy a jelenleg használt, perzsa eredetű hónapneveink használata (Tisri, Chesván, Kiszlév) miért nem mond ellent a Tóra ezen követelményének. A Máhárám Sik (1807-1879, JD 171) hosszan írt arról, hogy miért tilos a szekuláris dátumok használata.
Az igazság azonban az, hogy miközben mestere, a Chátám Szofer (1762-1839) maga is elítélte azokat, akik a leveleik dátumozásához a szekuláris időszámítást használják (ld. Drásot 7 Áv, 5570), responzumaiban ő maga is említ szekuláris dátumot (pl. EH 1:43). Feltételezhetjük, hogy magát az említést kevésbé tartja problémásnak, mint a levél címzését. Az is figyelemreméltó, hogy ez a halachikus probléma igencsak „újkeletű”, a Chátám Szofert megelőző évszázadokon keresztül még csak a kérdés sem merült fel a szekuláris dátumok megengedhetőségével kapcsolatban.
A Talmud bölcsei ezt a mondatot több helyen is arra használják, hogy az Újhold megállapításának részleteit tanulják belőle (pl. Ros Hásáná 20a).
Ha azonban a Tórát lelki fejlődési útmutatóként olvassuk, akkor ezáltal új jelentést fedezhetünk fel e mondatban. Ugyanis Niszán, az első hónap, Peszách ünnepéről nevezetes.
Peszách pedig a szabadság ünnepe, ahogyan imáinkban is mondjuk: zmán chéruténu [szabadságunk ideje]. Hasonlóan, minden más ünnepnek is van egy központi jellege, amire az az időszak különösen alkalmas, hogy azon dolgozzunk, megerősítsük minden lelki testrészünket, minden időben, mindenféle szempontból.
Sávuot a Tóraadás ideje, amikor a kitartás és intellektuális önfejlesztést erősítjük meg.
Szukot az öröm ünnepe, a betakarítás ideje, amikor a Teremtő iránt érzett hálánkat fejezzük ki.
Ros Hásáná és Jom Kipur az elszámolásról és megbánásról, önvizsgálatról szól. Még mélyebben az önmagunkkal szembeni őszinteségről, hogy eléggé erősek vagyunk ahhoz, hogy beismerjük saját gyengeségeinket és szembenézzünk velük.
Ezek alapján a Tóra parancsa az, hogy mielőtt mindezekre a tulajdonságokra rátérünk, mindenekelőtt a szabadság tulajdonságával foglalkozzunk.
Kezdjük az önfejlesztést a szabadság elérésével!
Az azonban továbbra sem világos, hogy hogyan tudjuk ezt a gyakorlatban megtenni? Hiszen a szabadság – ellentétben az összes többi tulajdonsággal – nem fejleszthető képesség, hanem állapot.
Mi a személyes célunk azzal, hogy visszagondolunk az egyiptomi rabságra?
Tény és való, hogy most már nem vagyunk a Fáraó rabszolgái. Mindeközben azonban szabad embernek sem érezzük magunkat teljesen.
Életünket számos kötöttség jellemzi: megvan a napirendünk, a rendszeres kötelezettségeink, a társadalom elvárásai felénk és persze az anyagi terheink. Ezektől pedig várhatóan most Peszáchkor sem fogunk „megszabadulni”.
A Szforno (1470-1549) magyarázata szerint az, hogy „ez a hónap legyen nektek” [háchodes háze láchem] azt jelenti, hogy a mindezidáig rabszolgasorban tengődő nép végre szabad lesz, és visszakapja az idő – vagyis a szabad önrendelkezés ajándékát.
Mindez új értelemmel tölti meg a jól ismert tanítást:
„Minden nemzedékben az ember köteles úgy tekinteni magára, mintha ő maga jött volna ki Egyiptomból.” (Hagada)
Igaz, hogy az is fontos, hogy a mostani, szabad állapotunkból visszapillantsunk a múltra, hogy egykor rabszolgák voltunk.
Ennél azonban mélyebb üzenet, hogy valahol most is „rabszolgák” vagyunk, és valamennyire azok is maradunk. Peszách ünnepén azonban kitekitünk ebből a rabszolgaságból, és úgy tekintünk magunkra, mintha már kint is lennénk belőle.
„Ábájé mondta: hagyományunk van róla, hogy nincsen szegény ember, csak a tudatában [dáát].
Nyugaton [Izrael földjén] így mondják: akiben ez [dáát] megvan, abban minden megvan. Akiben ez nincs meg, abban mi van meg?
Aki ezt megvette, annak mi hiányzik? Akinek ez hiányzik, az mit vett meg?” (Nedárim 41a)
Peszáchkor tehát valójában a tudatunkat fejlesztjük. Fizikailag nem vagyunk képesek kiszabadulni a kötöttségeinkből, de tudatunkban igen.
És hogy mit érünk el mindezzel a pusztán gondolatbeli, mintegy játékos kísérlettel?
A Talmud arra tanít minket, hogy „nincsen szegény ember, csak a tudatában”. Azaz minden fejben dől el.
Azáltal, hogy megalapozzuk a tudati szabadságunkat, a megszokott kereteinkből kilépni képes gondolkodást, azzal az egész éves szellemi fejlődésünket megalapozzuk – és felkészülünk a következő időszakra, a Tóraadás ünnepére.
