A Tóra talán egyik legszokatlanabb részében a cáráátról olvasunk, erről a különleges bőrbetegségről, melyhez hasonlót nem találhatunk. Legalábbis ezt gondolhatnánk.
Ehhez képest meglepő, hogy a Talmud nem is egy, hanem mindjárt két állapotot hasonlít a mecorához, vagyis a cáráát betegségében szenvedő emberhez: a gyászolóét és a kiközösítettét(menude).
A mai kor emberének furcsa lehet, de a Talmud idejében a kiközösítés, vagyis a zsidó közösségből való – jellemzően ideiglenes – kizárás tipikus eljárás volt, a közösség önszabályozásának bevált módja, amivel a helytelenül viselkedő tagokat büntették, és sikeresen jobb belátásra is bírták. Ld. Sulchán Áruch JD 334:1.
Ebben az egyedülálló szugjában (talmudi elemző szakaszban) találhatjuk az egész Talmud talán legnagyobb, 3×14-es „táblázatát”.
Moéd Kátán 14b-15b. A 14 téma: ünnepek, hajvágás, beburkolózás, tefilin, üdvözlés, Tóratanulás, mosás, ruha megszaggatása, ágyfordítás, munkavégzés, fürdés-kenés, cipőviselés, házasélet, áldozatok. A téma apropója, hogy a tárgyalt misna (3:1) említi a mecorát és a menudét, mint olyanokat, akiknek szabad megborotválkozniuk, ha éppen félünnepen telt le az idejük.
Hiszen nem kevesebb mint 14 kérdést sorol fel e három állapottal kapcsolatosan, mind a 14-et ugyanarra a mintára: ha a három közül az egyikben ismerünk egy törvényt, akkor azt vajon kiterjeszthetjük-e a másik kettőre is?
Például: ha az ünnepnap képes arra, hogy a gyászolást megszakítja, akkor vajon képes-e arra, hogy a mecorá tisztulási folyamatát is meggyorsítsa? Vagy a kiközösített ember büntetését felfüggessze?
Ezekből a kérdésekből pedig egyértelműen következik az, hogy a Talmud axiómának tekinti, hogy e három állapot gyökere közös. Mi lehet ez a közös gyökér?
„Mindaddig, amíg a negá [bőrbetegség] rajta van, tisztátalan, tisztátalan legyen. Egyedül lakjon, a táboron kívül legyen az ő lakhelye.” (Mózes 3., 13:46)
Mindhárom állapot az elkülönülésről, egyedüllétről szól (héber szóval: hitbodedut). A kiközösítés lényege, hogy az egyént kizárják a közösségből, és egyedül marad. A bőrbetegség viselőjének a Tóra rendel el hasonló körülményeket. A gyászoló pedig nem is megy ki otthonról, nem jár zsinagógába.
Moéd Kátán 23a, Sulchán Áruch JD 393:2. Van olyan vélemény, mely szerint maga a gyászoló is ítélet alatt van akkor, amikor a hozzátartozóját az égben megítélik. Ez megmagyarázza azt a Talmudban is említett szokást, mely szerint az eltávozás évfordulóján (jorcájt) az elhunyt fia böjtöl (ld. Nedárim 12a, Sulchán Áruch JD Remo 376:4).
Éppen ellenkezőleg: a közösség jön hozzá. Ha pedig bejön, nem ülhet le a szokott helyére.
E törvények szokatlannak és távolinak tűnhetnek legtöbbünk számára – és azt gondolhatnánk, hogy ez így van jól. Van azonban egy olyan praktikus következmény, amit sokan közülünk mindennap gyakorlunk (legalábbis a férfiak). Ez pedig a tálit viselésének módja.
Amikor beburkolózunk a tálitba, ezt mondjuk: „Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki megszenteltél minket parancsolataival, és meghagyta nekünk, hogy beburkolózzunk [lehitátéf] a cicitbe!” (Beráchot 60b alapján)
De miért is kellene „beburkolózni”?
A Tóra ezt írja:
„Rojtokat készíts magadnak, ruhád négy sarkára, amivel befeded [techásze] magadat.” (Mózes 5., 22:12)
A „befedés” fogalma a Tórában többször is megjelenik úgy, mint a ruha normális viselésének módja. A fej befedését azonban éppen a mecoránál találjuk meg:
„És a cáruá [beteg ember], akin van a csapás, a ruhái legyenek megszaggatva, a feje legyen megnyíratlan, és a bajuszáig burkolózzon [jááte], és tisztátalan, tisztátalant kiáltson.” (Mózes 3., 13:45)
Amikor az áldás mondásakor beburkolózunk a tálitba, akkor még ez a részlet is stimmel: a szájunk széléig kell lehúzni fentről (ld. Misna Berura 8:4).
A héber nyelv ismerői számára feltűnhet, hogy a kétféle kifejezés a burkolózásra (עטה és עטף) igen hasonló, csak az utolsó gyökbetűjük tér el. A Talmud azonban azonosítja a kettőt, a már említett szakaszban, ami a mecorá, gyászoló és menude ember kapcsolatát taglalja.
Ennek kapcsán azt kérdezi, hogy honnan tudjuk, hogy be kell burkolózniuk? A válaszból kiderül, hogy a mecorá kapcsán ebből a tórai mondatból, a gyászolót pedig Jechezkél prófétától, aki pontosan ugyanezt a kifejezést használja rá (24:17).
Ez pedig két alapvető kérdést vet fel. Az első az, hogy miért kell a tálitba úgy beburkolóznunk, mintha gyászolók vagy betegek lennénk? A másik pedig az, hogy ha ez valóban szükséges, akkor vajon miért csak az áldás mondásakor tesszük, amikor a tálitot magunkra vesszük?
Tökéletesen csak a tálit viselésének elejére burkolózunk be, vagyis a szánkig, pontosan úgy, ahogyan a Tóra mondja. Valójában a Talmud értelmezői vitatkoznak azon, hogy ez a feltétel elengedhetetlenül szükséges-e, vagy a talmudi szóhasználat csak a korabeli viseletet tükrözi (ld. Tur, Bét Joszéf OC 8:1). A halacha azonban az, hogy a szigorító véleménynek is eleget teszünk, mivel ez nem ütközik különösebb akadályba.
A gyakorlatban persze igencsak nehézzé tenné az imát, ha végig így kellene viselnünk. Viszont ha valóban szükséges lenne, megoldhatnánk, a pusztában vándorló arabokhoz hasonlóan (a halacha is így nevezi ezt: átifát jismáélim), akiknek csak a szeme látszik ki, és feltehetően a mecorás embereknek is pontosan ezt kellett tenniük.
További érdekesség, hogy még egy téma kapcsán találjuk meg az ituf / beburkolózás kötelességét: a kosz sel bráchá, vagyis az – étkezés után mondott – áldás poharánál, melyről a Talmud azt írja, hogy ez a 10 feltétel közül az egyik (Beráchot 51a, ld. még Sulchán Áruch OC 183:1).
Mindkét kérdést megválaszolhatjuk a fentebb említett elv alapján. A háromféle „számkivetett” (a mecorá, a menude és a gyászoló) közös nevezője az, hogy azért különülnek el, hogy elmélyüljenek. Mindez erőt adhat az olyan időkben, amikor mi is így vagy úgy de elkülönülésre kényszerülünk. Ezek a magányos pillanatok szükségesek a saját lelki épülésünkhöz.
Ezért kell beburkolóznunk a tálitba is, és ezért elég csak az ima elején így tennünk. Hiszen a mi imánk ideális formája a tefilá becibur [közösségi ima], melynek során együtt vagyunk a többiekkel. A kiindulási pontja azonban a magányos elmélyülés, a saját privát szféránk, melynek magánkérelmeit a közösségen keresztül visszük a Teremtő színe elé.
