Az omerszámlálás egyike azoknak a micváknak, amelyeket állva hajtunk végre és az áldást is állva kell rá mondanunk. Ezt abból tanuljuk, hogy azok a kévék is, amiket az első nap bemutatunk (Mózes 3., 23:9), állnak a mezőn, és a Tóra ezt külön kiemeli:
„Hét hetet számolj magadnak, amikor elkezdődik a kaszálása az álló búzának, kezdj el számolni hét hetet.” (Mózes 5., 16:9)
A korai bölcsek beszélnek egy különleges talmudi tanulás módról, mely hat micvát kapcsol össze egyetlen szó által: láchem [nektek]. Mind a hat micvát, amiben ez a szó meg van említve, állva teljesítjük: omerszámlálás, holdszentelés, cicit (csak a kezdeti beburkolózás), sófár, luláv és körülmetélés.
Gezérá sává, szó szerint „egyenlő végzés”. Ez egyike azoknak a klasszikus módoknak, ahogyan a Bölcsek a Tórából konkrét törvényeket tanulnak ki. A Talmud szerint „az ember nem tanulhat saját magától egy gezérá sávát” (Peszáchim 66b), azaz hagyományra van szüksége, melyet a mestereitől kapott, akik szintén a mestereiktől – és így tovább, egészen Mózesig, a Szináj hegyéig.
Rámbán azonban nem így értelmezi ezt a tanítást (ld. Sevuot 7a, Széfer HáMicvot Hászágot, Sorásim 2:3). Az ő magyarázata szerint a Bölcsek hagyományban a gezérá sávának az alapelemeit kapták csak meg, azt, hogy mely szavak használhatóak fel a tanuláshoz. Magukat a kapcsolatokat igenis a saját logikájuk alapján állíthatják össze.
Ez azért érdekes a mi szempontunkból, mert pontosan ez a gezérá sává, amiből a 6 kapcsolódó micvát tanuljuk, melyekben állnunk kell, nem található meg a Talmudban. Mindezzel együtt számíthatjuk úgy, hogy mi megkaptuk azokat hagyományban, a Talmud után élt mestereinktől (Abudraham, Kol Bo).
Ez a logika azt diktálná, hogy csak ezek azok, amikhez felállunk, de például a Tóratanulásra mondott áldásokra nem. A Misna Berura azonban a cicit kapcsán azt írja:
„Beburkolózni azért kell állva, mert egyike a hat [fent felsorolt] micvának, áldani pedig azért, mert minden micvára mondott áldásnál állunk.” (8:2)
Ez utóbbi állításához forrást nem jelöl meg, csak annyit ír a lábjegyzetben: „nyilvánvaló [pásut]”.
A Bét Joszéf ugyanitt azonban már említ forrást ugyanerre: a Jeruzsálemi Talmud nevében azt idézi, hogy „minden micvát állva kell mondani”, ez azonban nem vonatkozhat az élvezeti áldásokra, hiszen azokról tudjuk, hogy ülve mondandóak. A probléma ismét az, hogy ezt a Jeruzsálemi Talmudbeli forrást azóta sem sikerült megtalálni.
Az Áruch HáSulchán azt írja, hogy a Tórára mondott áldásokat mondhatjuk akár állva, akár ülve (OC 47:7).
Azt, hogy maga a Tóra tanulása történhet-e ülve, már a Talmud is tárgyalja:
„Mózes napjaitól Rábán Gámliélig nem tanultak Tórát, csak állva. Mióta meghalt Rábán Gámliél, gyengeség szállt le a világra, és azóta ülve is tanulhatunk.” (Megilá 21a)
Ennek kapcsán említi a Pné Jehosuá, hogy a logika azt diktálja, hogy azokat az áldásokat mondjuk állva, amelyeket állva is teljesítünk. Tórát tanulhatunk ülve is, így az áldást is mondhatjuk ülve.
„Nem szükséges minden micvára mondott áldáshoz állni, csak azokhoz, melyeknek a micvájának a lényegét állva teljesítjük, mint a hat [fent felsorolt] micvát, amit az omerből tanulunk.”
Ez a vélemény egyértelműen – és meglátásom szerint igen logikusan – vitatkozik a Misna Berurával, ezért aki a Tórára reggel az áldásokat ülve mondja, az nem követ el ezzel hibát.
Ugyanakkor az sem cselekszik helytelenül, aki állva mondja, hiszen ez a Tóratanulás tökéletes, eredeti formája. Továbbá a Bach is amellett érvel, hogy minden micvára mondott áldáshoz álljunk fel, mivel az van benne, hogy „megparancsolta nekünk”, ami egyfajta szolgálatot ír elő. Márpedig a kohénok a Szentélyben állva szolgáltak (OC 8).
