Aligha lehet jelentősebb horderejű kérdés annál, minthogy éljünk-e vagy sem.
A történelemben számos alkalommal kerültek a zsidók olyan helyzetbe, hogy élet-halál kérdésekben kellett dönteni: vajon megszegjük-e a Tórát, vagy inkább vállaljuk a mártíromságot, saját életünket hitünkért feláldozva.
Mire támaszkodhatunk ilyen súlyos döntési helyzetben? Meglepő lehet, hogy első pillantásra az [írott] Tórára nem – hiszen az erről a kérdésről nem ír. Legalábbis nem annyira egyszerű megtalálni, hogy hol.
„Mondta Rabbi Jochánán Rabbi Simon ben Jehocádák nevében: megszavazták és eldöntötték Nitzá házában, Lodban, hogy bármelyik parancsolatot, ami a Tórában áll, ha azt mondják az embernek, hogy ’szegd meg, és nem ölünk meg’ – szegje meg, és ne öljék meg. Kivéve a bálványimádást, a paráznaságot és a vérontást.” (Szanhedrin 74a)
Honnan ez a lista? Mi a forrása ennek a mindent eldöntő, világhírű hármasnak?
Ha csak ezt a talmudi idézetet nézzük, akkor úgy tűnhet, hogy emberek döntötték el, és nem a Tóra. Egy másik helyen azonban mindháromra hoz bizonyítékot a Tórából (Jomá 82a).
Nem sokkal később a Talmud azt tárgyalja, hogy mi lehet a forrása annak, hogy akár a szombatot is megszeghetjük az életmentés érdekében. Ezután nem kevesebb mint hét rabbi véleménye következik – mind a heten különböző tórai forrást találnak ennek alátámasztására (Jomá 85a-b). Végül abban maradnak, hogy a legmegyőzőbb éppen a mi mostani hetiszakaszunkban áll:
„És őrizzétek rendeleteimet és törvényeimet, amiket az ember megcselekszik, és él általuk – én vagyok az Örökkévaló.” (Mózes 3., 18:5)
Abból, hogy „él általuk”, a talmudi Smuel rabbi azt tanulja, hogy nem kell vállalnunk azt, hogy meghaljunk miatta. Kivétel persze a fentebb említett három, jelentős vétek, amiért vállalnunk kell a mártírhalált.
Így aztán számos olyan forrás áll a rendelkezésünkre, melyek az egyes micvákat az önfeláldozással kapcsolatban külön-külön vizsgálják. Érdekesség, hogy ha közelebbről megvizsgáljuk, olyan forrásokat is találhatunk, amik a három nagy tilalmat egyszerre említik.
Ezek közül az elsőt rögtön a lehető leglogikusabb helyen találjuk: közvetlenül a Tóraadás után.
„És mondta az Örökkévaló Mózesnek: így szólj Izrael fiaihoz. Ti láttátok, hogy az égből beszéltem veletek.
Ne készítsetek ezüstből isteneket, és aranyból isteneket ne készítsetek magatoknak. Földből való oltárt készítsetek nekem […]
Ha pedig kőből való oltárt készítesz nekem, ne készítsed faragott kőből, mert kardodat lengetted felette, és megszentségtelenítetted.
És ne menj fel lépcsőkön az oltáromon, hogy ne fedessen fel rajta a te szemérmed.” (Mózes 2., 20:19-23)
Az első tilalom, a bálványimádás tilalma szó szerint szerepel. A második a vérontás [gyilkosság] már szimbolikus: az oltárt azért nem készíthetjük faragott kőből, mert az meghosszabbítja az életet, a fém (kard) pedig megrövidíti (Rási magyarázata szerint).
A harmadik tilalom esetében pedig még a konkrét héber szóhasználat is egyezik: héberül a tiltott szexuális kapcsolatokat a Tóra giluj árájotnak [a szemérem felfedésének] nevezi.
Ezen a héten dupla hetiszakaszt olvasunk: Ácháré Mot és Kedosim. Érdekes és szokatlan kapcsolat a kettő között, hogy a giluj árájot témája mindkettő hetiszakasz végén megtalálható (18:6-23 és 20:10-21).
További szembetűnő érdekesség, hogy a következő héten olvasott Emor hetiszakasz egyik központi témája éppen a kidus Hásém [az Örökkévaló Nevének megszentelése], mely fogalmat szintén gyakran erősen kapcsolják az önfeláldozáshoz. Ennek azonban létezik jóval tágabb értelmezése, hiszen az életünket is helyes úgy élni, hogy azzal a Teremtő Nevét megszenteljük.
Egy másik utalást találunk a mostani hetiszakaszban a három tilalom kapcsolatára. A főpap [kohén gádol] jom kipuri szolgálata kapcsán ezt olvassuk:
„És engeszteljen a szentségért, Izrael fiainak tisztátalanságából, és bűneikből, minden vétkük számára. És így cselekedjen a Találkozás Sátrával, amelyik közöttük lakozik, tisztátalanságukban.” (Mózes 3., 16:16)
A Talmud e mondat kapcsán azt kérdezi, hogy vajon milyen bűnökért engesztelhet a jom kipuri szolgálat? Felveti annak lehetőségét, hogy minden olyan bűnért, melynek kapcsán a tisztátalanság [tumá] kifejezés áll a Tórában:
„Három tisztátalanságot említhetünk a témában: a bálványimádás tisztátalanságát, a paráznaság tisztátalanságát, és a vérontás tisztátalanságát.” (Sevuot 7b)
Majd felsorolja mindháromhoz azon helyeket, ahol a Tóra ezeket valóban tisztátalanságnak nevezi – annak ellenére, hogy valójában e három tilalomnak közvetlen köze nincsen a tórai rituális tisztaság-tisztátalanság problémaköréhez. Sőt, úgy látszik, hogy kizárólag ez a három van, amit a Tóra szimbolikus értelemben nevez tisztátalannak2.
Rásbá vitatja ezt az alapvetést, hiszen a nem kóser állatokat szintén tisztátalannak nevezi a Tóra. Ez azonban némileg vitatható, hiszen a nemrég olvasott Smini hetiszakaszban maga a Tóra kapcsolja össze a tisztátalan állatokat a rituális tisztátalanság fogalmával.
Ugyan végül a Talmud elveti ezt a felvetést, mely szerint a jom kipuri szolgálat engesztelne e három bűnért, de maga az észrevétel rávilágít: a három tilalom összefüggésére már maga a Tóra is utal.
Összefoglalva: ebben az oly fontos – mondhatni: életbevágó – témában is az az elv érvényesül, mint annyi más esetben:
„Minden, amit bevezettek a Bölcsek, a Tórához hasonló módon vezették be.” (pl. Peszáchim 30b)
Vagyis: a Tórában szerepelnek az alapelvek, a Talmud Bölcseinek figyelmét pedig nem kerülik el a legapróbb részletek sem. Amikor döntést hoznak egy kérdésben, akkor a Tóra mélyebb rétegeihez, értelmezéséhez fordulnak.
Ez megmagyarázza azt is, hogy a legtöbb vélemény szerint a különlegesen kiemelkedő, jámbor egyének számára megengedett az, hogy életüket áldozzák bármilyen más micváért is3.
Toszfot Ávodá Zárá 27b „jáchol” végén írja, hogy aki szigorítani szeretne a maga számára, az megteheti. A Rámbám véleménye viszont az, hogy aki így cselekszik, az „a lelkével felel” (Jeszodé HáTorá 5:4), azonban a Lechem Misne számos kérdést feltesz e véleménnyel szemben.
A Keszef Misne idézi Nimuké Joszéf nevében (Szanhedrin 18a:4 „vehámekádés”), hogy még Rámbám is egyetért azzal, hogy különösen jámbor ember feláldozhatja magát, olyan ügyben, ahol a körülmények ezt indokolttá teszik (פרוץ הדור). Az eredeti szövegből azonban nem látszik szükségszerűnek, hogy Rámbám véleményére vonatkoztatná ezt az álláspontját.
Végeredményben elmondhatjuk, hogy azok, akik szerint szabad az önkéntes önfeláldozás más esetekben is, álláspontjukat bőséges talmudi forrásokkal tudják alátámasztani, míg az ellenvéleménynél nem találunk ilyen bizonyítékot.
Ez a hármas lista azért fontos, mert az egyszerű emberek ebből tudják meg, hogy milyen helyzetekben kötelesek feláldozni életüket a Tóra betartásáért.
