Ha megkérdezzük az egyszerű zsinagógalátogatót arról, hogy a mostani hetiszakasznak melyik a legkiemelkedőbb témája, akkor jó eséllyel a smitá évet fogja említeni: a hetedik évet, amikor pihen a föld.
Valóban fontos téma, hiszen őseinknek a hitét ez tette a leginkább próbára: vajon képesek-e letenni a kaszát, kapát, és kizárólag a Teremtő Gondviselésére bízni sorsukat, reménykedve abban, hogy nem fog elfogyni a táplálék, akkor sem, ha nem dolgoznak a mezőkön?
Bizonyos szempontból azonban a minden hetedik smitá évet követő jovél (vagyis ötvenedik) év még nagyobb jelentőséggel bír. Ugyanis Izrael földjének szentségét a Tóra számos szempontból a jovéltől teszi függővé:
„A héber rabszolga törvénye […], az örökségek mezejének törvénye […], a fallal körülvett városok törvénye […], a jövevény lakos [gér tosáv] törvénye csak akkor érvényes, amikor a jovélt gyakoroljuk.” (Arachin 29a)
A gyakorlatban ezek közül talán a leginkább aktuális a gér tosáv törvénye: ha egy nem zsidó magára vállalja Noé fiainak 7 parancsolatát, akkor ezáltal jogot szerez Izrael földjén való letelepedésre. Amíg azonban a jovélt nem gyakoroljuk, nem tudunk fogadni ilyen jövevényeket (hanem csak ún. gér cedek – jámbor jövevényt, aki minden más parancsolat tartását is vállalja).
A jovél gyakorlása pedig attól függ, hogy a zsidó nép mekkora hányada él Izraelben:
„Amióta Reuvén, Gád törzse és Menáse törzsének fele száműzettetett, megszűnt a jovél, ahogyan írva van: ’és hirdessetek szabadságot a föld minden lakosának’ – akkor, amikor a lakosai rajta vannak, és nem akkor, amikor egy részüket elűzték.” (Arachin 32b, Mózes 3., 25:10 alapján)
Ezt a törvényt Rámbám úgy értelmezi, hogy valóban mindenkinek ott kell élnie: Izrael mind a 12 törzsének, mégpedig mindegyiknek az eredeti helyén (ld. Semitá 10:8). Az, hogy ez megvalósulhat-e a jövőben, érdekes vita tárgyát képezi a Talmudban.
Bővebben lásd: Visszatér-e valaha a 10 elveszett törzs?.
Más magyarázók szerint azonban elegendő az, ha a nép többsége Izrael földjén él (pl. Ritvá Ketubot 25a, Chinuch 385). Bizonyos becslések szerint 10-20 éven belül pedig ez be fog következni.
Ezekről jó összefoglaló található például Rabbi Anthony Manning oldalán.
Vannak más micvák is, melyek szintén függenek attól, hogy hányan élünk Izrael földjén. Ezeknél ugyan nincsen a jovél év jelentősége külön megemlítve, viszont világos, hogy a kettő lényegében kéz a kézben jár: ha Izraelben él a nép többsége, akkor a jovélt is gyakorolnunk kell majd, és ezt csak úgy tehetjük meg, ha a többség ott él.
Éppen a hetiszakaszunkban szereplő smitá év jelent érdekes kivételt. Hiszen ennél lenne a leglogikusabb a jovéllel való kapcsolat, a Talmud ezt azonban mégsem említi. Ezért ez a Talmud magyarázói között vita tárgyát képezi – Rámbám kijelenti, hogy ez is a jovéltől függ (Semitá 10:9), és a legtöbb rabbi elfogadja, hogy napjainkban rabbinikus.
Ilyen például a chálá, vagyis a tészta gyúrásakor egy rész levétele (ld. Nidá 47a), valamint a legtöbb vélemény szerint a trumá és a máászer – kohénoknak és levitáknak járó adományok a terményből (ld. Peszáchim 44a, Rámbám Trumot 1:26). Így a gyakorlatban szinte minden olyan törvény, ami a földdel kapcsolatos, a jovél gyakorlásától függ.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért éppen a jovél év az, aminek a jelentősége ennyire kiemelkedik minden más Izrael földjéhez kapcsolódó micva közül?
Egyrészt, a jovél év egy különleges alkalom, ami 50 évenként történik meg – egy átlagos ember életében feltehetően legfeljebb 2 alkalommal. Ünnepélyes és rendkívüli, erősen kapcsolódik a megváltás tökéletes állapotához. Ezt tükrözi az is, hogy a geulá (kiváltás vagy megváltás) szó gyökbetűi a hetiszakaszban 19-szer szerepelnek, különböző témák kapcsán megemlítve.
Másrészt a jovél a közösség egészéről szól. A smitá évben pontosan ugyanazok a tilalmak érvényesek a föld művelésére. Mégis, a jovél év kapcsán ugyanezek a kifejezések többes számban állnak (pl. „ne arass” helyett „ne arassatok”).
Ahogyan a Talmud is kiemeli, a jovél év során „a föld minden lakosának” szabadságot hirdetünk. A jovél az a pillanat, ami összeköt, összegyűjt minket az időben, ugyanúgy, ahogyan Izrael földjének kell lenni annak a helynek, ami összegyűjt minket. Eszerint az is jobban érthető, hogy miért kell a jovél év kezdetekor megfújni a sófárt (25:9).
Továbbá a jovél szó maga is kürtfúvást jelent (ld. Mózes 2., 19:13).
Mindezek után joggal merülhet fel a kérdés: vajon mindez azt jelenti, hogy Izrael földjének a szentsége mintegy „hiányos” mindaddig, amíg el nem érjük azt a kritikus pontot, amikor már ott lakik népünk többsége?
A Talmud híres mondása szerint „az első szentség csak a maga idejére szentelt, a második szentség a jövőre is vonatkozik” (pl. Sevuot 16a). Láthattuk azonban, hogy mégis számos olyan törvény van azonban, amelyeket tórai szinten egyelőre nem tudunk gyakorolni.
A Szentély területére nem léphetünk mindaddig, amíg tisztátalanok vagyunk – ez a tórai tilalom a legtöbb vélemény szerint érvényes napjainkban is.
Ld. Rámbám, Bét Hábechirá 6:14. A kapcsolódó vita hátterét ld. Hakirah 10, Winter 2010, Entering the Temple Mount – in Halacha and Jewish History. Noha a terület pontos meghatározása viták tárgyát képezi, és a Templom hegyet látogató vallásos turisták, rabbinikus vezetés alapján csak oda mennek, ahol azt minden vélemény megengedi.
Bár nem tórai, de mutatja a Szentföld fontosságát a Ketubot traktátus legutolsó misnája, valamint az ahhoz tartozó hosszú talmudi diskurzus: ha egy férj és feleség nem tud megegyezni, hogy Izraelben éljenek-e, akkor az, aki nem akar ott élni, elveszíti a jogát a ketubához (Misna Ketubot 13:11, Sulchán Áruch EE 75). Ugyanitt ír arról a tilalomról, amely alapvetően megtiltja Izrael földjének elhagyását alaposabb indoklás nélkül.
Ketubot 111a. A lehetséges könnyítések ügyében ld. Halachically Speaking, Vol 16 Issue 7, Leaving Eretz Yisrael.
