A múlt héten fejeztük be Mózes harmadik könyvét, és ezen a héten már el is kezdtük a negyediket. Azok, akik közelről követik az eseményeket és a témákat, észrevehették, hogy a két könyv közötti határvonal több mint puszta formalitás.
Ugyanis az előző könyv neve a rabbinikus irodalomban Torát Kohánim, vagyis a kohénok Tórája. Ezzel szemben a mostani könyv középpontjában a léviták állnak.
Ha rákeresünk az öt könyvben a „Lévi” szó előfordulásaira, azt találjuk, hogy toronymagasan a negyedik könyv vezet 62 előfordulással. Utolsó helyen áll a harmadik könyv, a kohénok könyve, melyben mindösszesen kétszer szerepel ez a szó.
Ebből is látszik, hogy fordítói tévedés eredménye a harmadik könyvet Leviticus néven nevezni, ami abból a feltételezésből indul ki, hogy a léviták, akárcsak a kohénok, fontosabb szerepet töltenek be a Szentélyben az egyszerű embereknél. Noha a kifejezést először görögül a Septuagintában találjuk meg, ez még önmagában nem bizonyíték a kifejezés zsidó eredetére, mivel nem maradt ránk olyan Septuaginta kézirat, ami ne tartalmazná az Újszövetséget is (vagyis nem maradt ránk kifejezetten zsidó Septuaginta kézirat).
Ez a téma némileg Sávuothoz, a Tóraadás ünnepéhez is kapcsolódik:
„Így magyarázta egy galileai Rav Chiszda előtt: Áldott az Irgalmas, aki adott egy háromszoros Tórát a háromszoros népnek, a harmadik szülött által, a harmadik napon, a harmadik hónapban!” (Sábát 88a)
A háromszoros Tóra a Tanach, vagyis az írott Tóra, melynek három része: Torá (Mózes öt könyve), Neviim (prófétai könyvek), Ketuvim (egyéb szent iratok). A háromszoros nép Izrael (kohén, lévi, jiszráél). A harmadik szülött Mózes (Áháron és Mirjám öccse). Az, hogy a Tóraadás pontosan a harmadik hónap (Sziván) melyik napján történt, vita tárgyát képezi – ez a galileai úgy gondolta, hogy 3-án.
A nagy kérdés az, hogy népünk miért „háromszoros”? Igaz, hogy mindnyájan Ábrahám, Jichák és Jáákov leszármazottai vagyunk. Igaz, hogy a léviták mind Lévitől, Jáákov fiától, a kohaniták pedig Áhárontól, Mózes testvérétől származnak.
De miért kell ennek így lennie? Miért nem elég az, hogy a kohénok a kiemelt család, akik a Szentélyben a szolgálatot az egész nép számára elvégezhetik? Miért van szükség lévitákra is?
Mind a kohénok, mind a léviták szolgálatot végeznek. A kétféle szolgálat azonban gyökeresen különbözik. A kohénok öltözékeinek leírásánál ezt találjuk:
„És készíts szent ruhákat Áháronnak, testvérednek, tiszteletre és dicsőségre [lekávod uletifáret].” (Mózes 2., 28:2)
A léviták szerepe ezzel szemben egyáltalán nem látszik tiszteletteljesnek: ők azok, akik szétszerelik, összerakják, és szállítják a hordozható Szentélyt (ld. Mózes 4., 4. fejezet).
Valóban: a léviták karrierje egyáltalán nem indult fényesen. A sechemi incidens után Jákob Lévit és Simont áldás helyett csaknem megátkozta:
„Simon és Lévi testvérek, hazug eszköz a fegyverük. Titkukba ne menjen lelkem, gyülekezetükbe ne számoltasson tiszteletem, mert haragjukban embert öltek, kívánságuk szerint ökröt bénítottak. Átkozott a haragjuk, mert pimasz, és mérgük, mert nehéz! Szétosztom őket Jákobban, szétszórom Izraelben.” (Mózes 1., 49:5-7)
Ez a jövendölés fordult áldássá később, amikor az aranyborjú bűne után éppen ők voltak azok, akik jelentkeztek Mózes hívására:
„És megállt Mózes a tábor kapujában, és mondta: aki az Örökkévalóé, jöjjön hozzám! És odagyűltek hozzá Lévi minden fiai.” (Mózes 2., 32:26)
Már a mostani hetiszakaszban is azt láthatjuk, hogy a lévitákat nem lehet az összes többi törzzsel együtt számbavenni (1:49). Később pedig, Izrael földjének felosztásakor azt is olvassuk, hogy nem kapnak saját földet: „az Örökkévaló az ő osztályrésze” (Mózes 5., 18:1-2). Így valóban teljesül az, amit Jákob mondott, és a léviták szétszóródva élnek a többi törzs között.
Hetiszakaszunk tehát a léviták különleges feladatai közül éppen azokat írja le, amik kifejezetten a pusztai vándorlás idejében érvényesek: a szétszerelést, az összerakást és a szállítást. Amint azonban megérkeztünk Izrael földjére és a vándorlás véget ért, elfogytak az instrukciók.
Nem találhatunk a Tórában semmi olyan konkrét tennivalót, ami kifejezetten a léviták feladata lenne.
Érdekes módon ezekről egy jóval későbbi bibliai könyvben, a Krónikák 1. könyvében olvashatunk részletesen (23-26. fejezet). A két legfontosabb feladat ezek közül: az énekesek-zenészek [mesorerim] és a kapuőrzők [soárim]. Ezekről a Talmudban is találhatunk behatóbb tárgyalást (Arachin 11a-b).
Ez a kétféle szerep pedig kiegészíti egymást. Míg a kapuk őrzésének célja a pontos és szigorú korlátok felállítása, addig a zene éppen arra képes, hogy a fizikalitás korlátai közül kiemelje az embert.
