Ezen a héten kedden volt a Nefes HáCháim, azaz a volozsini Cháim rabbi jorcájtja. Ő volt a vilnai Gáon legnevezetesebb tanulója, akinek nevéhez fűződik a modern kori első jesiva megalapítása. Ez a híres volozsini jesiva, melyet „a jesivák anyjának” is neveznek.
Igencsak tanulságos és híres a jesiva megalapításának története. Természetesen korábban is léteztek kisebb, helyi jesivák, de a volozsini volt az első nagyobb, strukturált, modern értelemben vett tanintézmény, kifejezetten megfogalmazott ideológiai célkitűzéssel: Torá lismá, azaz Tóratanulás önmaga kedvéért.
A lehető legtöbb Tóratudás és mélység megszerzése és megértése, nem azért, hogy a tanulók rabbik legyenek, hanem kifejezetten azért, mert a Teremtő adta a Tórát, ez egy nagy micva, amit mi nagyra értékelünk.
Érdekesség a magyar közönség számára, hogy nagyjából ugyanabban az időben alapították (1803), mint a híres, szintén nagyszabású pozsonyi (Pressburg) jesivát, melyet Chátám Szofer, Ausztria-Magyarország vezető Tóratudósa némileg más céllal alapított: azért, hogy az ott tanulók a régió minden egyes kis falujába a legmagasabb színvonalú Tóratudósokat, rabbikat juttasson el.
Amikor Cháim rabbinak eszébe jutott megalapítania a jesivát, elsőre természetesen mesteréhez, a vilnai Gáonhoz fordult jó tanácsért, aki azonban meglepetésére azt javasolta, hogy még várjon a megvalósítással. Néhány évvel később, amikor ismét feltette ugyanezt a kérdést, mestere válasza immár igenlő, bátorító volt.
De vajon mi változott meg a két kérdés között? „Amikor először kérdezted, túl lelkes voltál” – szólt a tanító válasza.
Azt gondolhatnánk, hogy a Tóra tanulása és tanításáért ilyen mértékben elkötelezett litvániai rabbik mi másért is lelkesedhetnének jobban, mint egy ilyen grandiózus tervért, ami az egész tórai világ képét képes átformálni és felfrissíteni.
A vilnai Gáon válasza mégis arra tanít minket, hogy nem eszik olyan forrón a kását: éppen azért, mert a Tóratanulás ennyire szent cél, fontos, hogy ne pusztán lelkesedésből kerüljön megvalósításra, hanem csak azután, hogy az alapítói szándék megérett, lecsillapodott és kikristályosodott.
Sokan úgy ismerik a kor zsidóságának a történetét mint haszidizmus és hagyományos zsidóság (mitnágdim, azaz ellenállók) ideológiai küzdelmét. A vilnai Gáon és a volozsini Cháim rabbi az utóbbi csoport kiemelkedő képviselői voltak.
A haszidizmus új, majdhogynem reform-jellegű áramlatnak számított, melytől a kor vezető rabbijai igencsak óvakodtak. Különösképpen amiatt, hogy ebben a korai fázisban valóban voltak olyan elhajlásai a vallás hagyományos áramlatától, melyek aggodalomra adtak okot. Az is igaz, hogy ez a szembenállás sokszor olyan konfliktusok okozójává vált, melyre a mai történelmi távlatból nem tudunk büszkeséggel visszatekinteni.
De azt is hozzá kell tenni, hogy olyan haszid vezetők is voltak, akik egyenesen hálával gondoltak vissza a volozsini Cháim rabbi kritikai írásaira, mondván, hogy ha ő nem lett volna, akkor elképzelhető, hogy a haszidizmus ma nem az lenne, aminek megismertük – a vallásos zsidó világ egy fontos és legitim ágazata.
Azt is meg kell említeni, hogy a haszidizmus egyik legfontosabb jellemzője az volt, ahogyan a kabbalisztikus irodalmat, elsősorban alapművét, a Zohárt közel hozta az egyszerű emberekhez, hogy ezáltal a vallási életet élőbbé tegye.
A volozsini Cháim rabbi fő műve, a Nefes HáCháim (szó szerint: Cháim lelke) ebben a tekintetben igen hasonló: lépten-nyomon idéz a Zohárból, és miközben kritikát is megfogalmaz a haszidizmussal szemben, a maga szempontjából elfogadja és fel is használja azt a fontos alapvetését, hogy a zsidó vallási élet teljességéhez a lelki mélységek megélése is szükséges.
