Ha képpel kellene kifejeznünk azt, hogy hogyan látják a zsidó vallást a kívülállók, akkor az egyik befutó lehetne cádikok [igaz emberek] sírjai, melyeket vallásos zarándokok tömegei látogatnak.
Sokszor akár kontinenseken keresztül is képesek utazni – akár Izrael földjét is elhagyva! – azért, hogy meglátogassák azt a helyet, ahol a cádik sírja van.
Gyakran azért, mert az életük egy olyan pontra jutott, amikor már úgy érzik, hogy nincsen tovább, kilátástalanná vált a helyzetük. Már mindent megpróbáltak, és az ő imáik valahogyan nem képesek meghozni a várva várt eredményt.
Ugyanakkor olyanok is vannak, akik megkérdőjelezik ezt a szokást. Azt mondják, hogy nem emberhez kell imádkoznunk, hanem az Örökkévalóhoz – pláne nem halotthoz.
Ha pedig nemcsak érzelmi alapon akarjuk a kérdést vizsgálni, hanem a Tóra szemüvegén keresztül is, akkor azt is meg kell kérdeznünk, hogy a tórai és rabbinikus irodalomban hol találhatjuk meg a nyomát a szokásnak, mikor alakulhatott ki?
Erre a kérdésre az egyik klasszikus választ éppen a mostani hetiszakaszunkban találhatjuk. Amikor a Tóra leírja a 12 kém történetét, akiket Mózes bízott meg a Szentföld felkutatásával, közülük tízen rossz hírekkel tértek vissza, és csak kettő volt, aki képes volt hű maradni küldetéséhez: Kálev és Jehosuá.
Jehosuáért maga Mózes imádkozott. Feltehetőleg azért, mert számos korábbi alkalommal Jehosuá volt az, aki Mózest mintegy szolgálta, tehát igen közeli volt a személyes kapcsolatuk.
„És nevezte Mózes Hoséá bin Nunt úgy, hogy Jehosuá.” (Mózes 4., 13:16)
Rási megmagyarázza, hogy ez volt mintegy az imája: azt mondta, hogy az Örökkévaló mentse meg őt a kémek rossz tanácsától.
Ez a magyarázat csak héber nyelven értelmezhető, a יהושע név tagolásával: יה–הושע, azaz az Örökkévaló (akit Négybetűs Nevének első két betűjével is szoktunk említeni) mentsen meg.
Néhány mondattal később olvashatunk a kémek útjáról:
„Felmentek a Negevbe és elment Chevronig. Ott volt Áchimán, Sésáj és Tálmáj, az Ánák [óriások] szülöttei.” (13:22)
Bölcseinknek feltűnik, hogy Chevronig látszólag nem ment el mind a 12 kém, csak egy közülük. Azt mondják, hogy ez volt Kálév:
„Úgy kellett volna írni, hogy ’elmentek’. Rává mondja: innen tanuljuk, hogy Kálév elvált a többi kém tanácsától, és elment, hogy leboruljon az ősatyák sírjánál.
Azt mondta nekik: atyáim! Kérjetek rám irgalmat, hogy megmenekülhessek a kémek tanácsától!” (Szotá 34b)
Eszerint mindkét kém megmenekülésének a forrása az ima volt. De más közös vonást is találhatunk: egyik imában sem közvetlenül fordul az imádkozó a Teremtőhöz: Jehosuá esetén Mózes jár közben érte, Kálév esetén pedig az ősatyák. Természetesen nem ez a tipikus ima, amit a Tórában találunk.
Ennek talán az lehet a magyarázata, hogy maga a kihívás is, amivel szembenéztek, abból állt, hogy a többi tíz kém erejét, a társaság rossz hatását kellett ellensúlyozniuk. Vagyis a gyengeség, amit erősíteni akartak, az volt, hogy az egyén kevés a sokasággal, másokkal szemben. Erre pedig a leghelyesebb válasz az, ha elismerik azt, hogy önmagukban, egyénként erőtlenek, és más segítségére van szükségük.
Az is egy lehetséges magyarázat, hogy nem jó úgy gondolkodni másokról, hogy ők rosszak, én pedig jó vagyok. Ők azonban akaratukon kívül is ebbe a szituációba kényszerültek. Ezt a negatív gondolatot pedig nagyszerűen ellensúlyozza az, hogy magát a megmenekülésüket is egy másik ember okozza az ő számukra, nem pedig ők maguknak.
Lényeges részlet ebben a talmudi magyarázatban az, hogy Kálév azt kérte, hogy az ősatyák „kérjék az irgalmat” – azaz ők maguk imádkozzanak a Teremtőhöz Kálév helyett. Nem azt írja, hogy Kálév kérte az Örökkévaló segítségét az ősatyák érdemében. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a Misna Berurában ezt találjuk:
A kérdés annak kapcsán merül fel, hogy a Remo említi, hogy a Ros Hásáná előtti napon szokás meglátogatni a temetőt, és ott hosszasan fohászkodni (OC 581:4).
„Mivel a temető a cádikok nyughelye, és ott az ima jobban elfogadtatik. Azonban ne a halottakhoz forduljon, hanem kérjen a Teremtőtől, Áldassék, hogy ő adjon neki irgalmat a cádikok érdemében.” (681:27)
Számomra ez a magyarázat igencsak problémásnak látszik, mivel figyelmen kívül hagyja a kiterjedt korábbi halachikus tárgyalást.
Lásd még Mózes 1., 48:7 és Rási magyarázata ott, Toszfot Szotá 34b DH ávotáj, Táánit 16b és Beráchot 18a alapján.
Az ima az ember kérése, amit az Örökkévalóhoz irányít. A tórai források azonban lehetővé teszik, hogy egyik ember megkérje a másikat az imára, akár akkor is, ha már elhagyta ezt a világot.
