Jól megjárta ez a Korách, amiért ujjat húzott Mózessel! Eléggé didaktikusnak tűnik, hogy mindez azt tanítja nekünk, hogy csak óvatosan a perpatvarral, mert sosem tudjuk, hová vezethet.
A triviális kérdés ezekután az, hogy mi a helyzet akkor, ha tudjuk magunkról, hogy – Koráchhal ellentétben – mi nem önös érdekből vállaljuk fel a konfliktust, hanem „szent cél számára”? Azért, mert igazunk van, mert igazságtalanság történik, és mert „nem hallgathatunk”?
Sokáig tetszett nekem az a magyarázat, mely szerint Korách valójában teljesen meg volt győződve arról, hogy neki igaza van, és kötelessége „megmentenie a népet Mózestől”.
Eszerint a tanítás az, hogy maradjunk ki a viszályból, mindenféleképpen.
Ám erre az érdekes teóriára nem találtam bizonyítékot. Egészen tegnapig!
A Talmud azt írja, hogy Mózestől tanulhatjuk, hogy ne ragaszkodjunk a viszályhoz. Hiszen ő maga ment oda Dátánhoz és Ávirámhoz, a két bajkeverőhöz, nem küldött által, kifejezetten a béke kedvéért (Szanhedrin 110a – ld. bővebben a tegnapi tanulásunk). Pedig tudjuk, hogy neki volt igaza!
(Így magyarázza Chaim Benveniste, a Mábit fiának a tanítványa)
Ez vajon azt jelenti, hogy mindig „lapítanunk” kell? Nem egészen. A Rámbám azt is előírja, hogy ha sérelem ért minket, azt tisztázzuk a másikkal:
„Ha az egyik ember megsérti a másikat, ne gyűlölje és hallgasson […] hanem micva, hogy tudassa vele, megkérdezze tőle: miért tettél velem így és így ebben az ügyben?, ahogyan a Tóra mondja: ‘feddve fedd embertársadat”” (Déot 6:6, Tanna devé Élijáhu, Mózes 3., 19:17 alapján)
A helyzettől függően számos kulturált módja van egy konfliktus tisztázásának. Korách története – és tilalma – nem az ilyen egyszeri szituációkra, hanem a tartós viszályokra vonatkozik.
(Eredeti változat: Facebook)
