Mózes negyedik könyvének hetiszakaszait olvasva az az érzésünk támadhat, hogy a történelem folyamatosan ismétli önmagát: a nép így vagy úgy fellázad Mózes illetve a Teremtő irányítása ellen, majd büntetést kap ezért. Ezt már a múlt héten olvasott kémek kapcsán is megfogalmazzák Bölcseink:
„Miért szerepel a kémek története Mirjám története után? Mivel ő is a beszéde miatt lett megbüntetve. Ezek a gonoszok [a kémek] pedig látták, és nem tanultak belőle.” (Rási, Mózes 4., 13:2)
Külső szemmel nézve szinte érthetetlen: ha már a kémeknek is le kellett volna vonniuk a tanulságot Mirjám büntetéséből, akkor hogyan létezik az, hogy Korách nem tanult a kémek történetéből? Hiszen a Mirjámmal történtek szinte apró epizódnak tűnhetnek amellett, hogy a kémek bűne miatt a nép 40 év pusztai vándorlásra lett ítélve.
Mindezt nem intézhetjük el ezt annyival, hogy Korách nem volt eléggé intelligens. Befolyásos, hatalmas, minden kétséget kizáróan kiemelkedő személyiségű vezető egyéniség volt. A Tóra azt mondja, hogy a legkiválóbb vezetőkből sikerült 250-et a maga oldalára állítani (ld. 16:2). Feltételezhetjük, hogy egyszerű emberekből még több követője akadt.
Azt gondolhatnánk, hogy Korách lázadása esetleg jóval a kémek története után történt, így a kémek büntetését már a feledés homálya borította. Rámbán azonban nem így értelmezi a történteket (ld. 16:1).
Éppen ellenkezőleg: szerinte pontosan a kémek bukását követő népi elkeseredettség és elégedetlenség volt az a soha vissza nem térő alkalom, amibe Korách belekapaszkodott – sikeresen.
Rási magyarázata szerint Koráchot „a szeme1 tévesztette meg” (ld. 16:7).
Érdekes, hogy a Korách lázadását leginkább támogató Dátán és Ávirám kapcsán pedig azt olvashatjuk, hogy „a szájuk buktatta el őket” (Rási, 16:12). A száj és a szem mellett az előző hetiszakasz végén még arról is olvashattunk, hogy a szív szintén képes arra, hogy az embert rossz útra vigye (15:39). Ebből azt tanulhatjuk, hogy az ember testrészei alapján három csoportba sorolhatjuk, hogy kinek mi a gyenge pontja:
1. Akit a szája buktat el, az nagyokat mond, szívesen megmutatja az erejét másoknak, olyannyira, hogy akár végül saját maga is elhiszi magának azt, amit eredetileg nem is gondolt volna.
2. Akit a szeme téveszt meg, az nagy vizionárius, képes arra, hogy olyan dolgokat lásson és vegyen észre, amit mások nem. De vigyáznia kell, hogy ez ne okozza a vesztét.
3. Akit pedig a szíve visz rossz útra, az pedig hagyja, hogy az érzelmei elsodorják, és átvegyék az irányítást az elméje felett.
Fontos és hasznos az önismeret – jó, ha tudjuk magunkról, hogy számunkra melyik pont a leggyengébb e három közül.
Ugyanis prófétikus erővel előre látta azt, hogy tőle fog majd származni Sámuel próféta, aki Izrael első királyait: Sault és Dávidot egyaránt felkente és lelki útmutatással is ellátta őket. A zsoltár, amit minden péntek este mondunk, egymás mellett említi meg őket:
„Mózes és Áron a kohénjai között és Sámuel, azok között, akik a Nevét hívják. Szólítják az Örökkévalót, és Ő felel nekik.” (Zsoltárok 99:6)
Valóban, a Tóra is hangsúlyozza, hogy „Korách fiai nem haltak meg” (26:11). Nem követték apjuk útját, illetve a talmudi Bölcsek magyarázata szerint az utolsó pillanatban kihátráltak mögüle, tesuvát [megtérést] csináltak (ld. Rási, valamint Szanhedrin 110a). Ebben tévedett Korách, hogy nem tudta elképzelni azt, hogy ő a történelem rossz oldalán áll, de a leszármazottjából igenis nagy ember lesz.
Szintén Rási magyarázata szerint Korách értelmét az irigysége sötétítette el (ld. 16:1). Az ő családjának a vezetőjéül ugyanis nem őt nevezte ki Mózes, hanem egy rokonát, Elicáfán ben Uzielt. E magyarázat szerint Korách hiába volt akármilyen bölcs, ha egyszer volt egy olyan rossz tulajdonsága, ami felülkerekedett az intellektusán.
E magyarázatnak bizonyos szempontból éppen az ellentéte szerint Korách vesztét a népszerűsége okozta. Mivel igen sikeres volt, sokan követték és egyetértettek, azonosulni tudtak gondolataival és elveivel, ez alapozta meg túlzott önbizalmát. „Ennyi ember nem tévedhet!” – halljuk gyakran a téves logikát.
Egy igen eredeti és elgondolkodtató magyarázatot találhatunk a Beér Joszéf c. műben.
Szerzője Joszéf Cvi Szalant (1885-1891, Jeruzsálem), a muszár mozgalom alapítójának, Jiszrael Szalanter rabbijának, Joszéf Zundel Szalantnak a leszármazottja.
Fent idézett magyarázatát könyvének 131. oldalán találhatjuk meg.Eszerint Korách vádja abban állt, hogy Mózes „manipulálja” a Teremtőt. Egyszerűen túl sok az érdeme, jócselekedete, ezért az Örökkévaló mintegy „részrehajlik” felé, és még akkor is, ha saját maga dönt egy ügyben, és azt állítja, hogy „ezt az Örökkévaló akarta”, akkor sem bünteti meg.
Ebben az érvben különösen érdekes az, hogy maga Mózes is megfogalmazza, amikor így fohászkodik az Örökkévalóhoz, éppen Koráchhal szemben:
„Ne fordulj az áldozatuk felé! Egy szamarat sem vettem el tőlük, és nem is ártottam egyikőjüknek sem.” (16:15)
Az Or HáCháim megmagyarázza, hogy Mózes itt arra gondolt, hogy elképzelhető, hogy Koráchnak és követőinek is fontos micvaérdemeik vannak, melyeket ha felhasználnák, jutalmul teljesülnének kéréseik.
Példaként Nebukadnecár történetét említi, aki kezdetben a király egyszerű íródeákja volt. Egyetlen alkalommal fordult elő, hogy szaladt azért, hogy megtisztelje a Teremtőt, és akkor is csak négy lépésig jutott, mert egy angyal megállította. Ugyanis ezzel a gesztusával máris kiérdemelte, hogy hatalmas birodalom királya legyen, és végül ő lett az, aki az első Szentélyt leromboltatta (Szanhedrin 96a, Jesájá 39:1 alapján).
Ebből a történetből azt tanuljuk, hogy lehetséges akár egyetlen, jelentéktelennek tűnő micva érdemében megváltoztatni az események folyását és saját életünket. Ugyanakkor azt is kiválóan illusztrálja, hogy nem a Teremtő szándéka az, ami a micvák befolyásolása által megváltozik3.
Az isteni akarat emberi befolyásolását idegen szóval teurgiának nevezik. Erről a témáról szól Rámchál (Mose Cháim Luzzato rabbi, 1707-1746) klasszikus, filozófiai összefoglaló művének, a Derech Hásémnek a 3. részében a 2. fejezet.
Hiszen Ő már eldöntötte, hogy a zsidó nép bűnei miatt a Szentély le lesz rombolva. Nebukadnecár a saját jócselekedete által azt érdemelte ki, hogy ezt a meglévő szerepet megszerezze, ami az ő értékrendje szerint jutalomnak számított.
