Ismerős sorokat találhatnak a mostani hetiszakaszban azok, akik gyakran járnak zsinagógába:
„Amikor elindult a frigyláda, Mózes így szólt: kelj fel, Örökkévaló, és szaladjanak szét ellenségeid, és meneküljenek el gyűlölőid előled!
És amikor megnyugodott, így szólt: térj vissza, Örökkévaló, Izrael ezreinek tízezreihez.” (Mózes 4., 10:35:36)
Amikor a Tóratekercset elővesszük, az első mondatot mondjuk (Vájhi binszoá), amikor pedig visszatesszük, akkor a másodikat (Uvnucho jomár). Azon kevés rendszeres imáink egyike ez, melyeknek forrása maga a Tóra.
Szintén ilyen a Smá Jiszráél, a Nádas tengernél mondott ének (Áz jásir) valamint a múlt heti olvasmányban szereplő kohanita áldás (Jevárechechá).
Még pontosabban fogalmazva, ez a két mondat nem is csak egyszerűen ima, hanem a Mózes által megélt szituáció újraélése. Hiszen mi is pontosan akkor mondjuk, amikor a mi életünkben a frigyláda szerepét betöltő Tóratekercs elindul, illetve visszaérkezik a frigyszekrénybe.
A Sulchán Áruch azt mondja, hogy amíg a Tóratekercset le nem teszik, addig állnunk kell:
„Amikor látunk egy Tóratekercset menetközben, kötelesek vagyunk állni előtte. És mindenki álljon, egészen addig, amíg meg nem áll az, aki viszi, és a helyére nem ér, vagy addig, amíg el nem tűnik a szeme elől.” (Sulchán Áruch JD 282:2)
Ha azonban a cél a Tóra tisztelete, akkor miért számít, hogy a tekercs halad vagy áll?
A Keszef Misne (Hilchot Tefilin 10:9) megmagyarázza, hogy ennek a törvénynek a forrása a Tóratudós tisztelete. A Talmudban ugyanis így áll:
„Ha a Tóra tanulói miatt felállunk, akkor a Tóra előtt mennyivel inkább!” (Kidusin 33b)
Amíg a Tóratudós halad, addig mindenki más feláll. Amikor azonban leül, akkor a többiek is leülhetnek. Pontosan ugyanezt az elvet követjük a Tóratekercs tiszteleténél is.
Az is kiderül ebből a gondolatmenetből, hogy különbség van a Tóratekercs tisztelete és a Tóratanuló (rabbi, bölcs) tisztelete között. Hiszen maga a rabbi is a Tórából szerezte a bölcsességét.
Ha a Tóra nem lenne, akkor a rabbit sem lenne miért megtisztelni.
Meglepő módon a Talmud egy másik forrásában pontosan ellenkező logikát találunk. Ott arról van szó, hogy noha a Tóra egyszerű olvasata szerint bizonyos vétkekért 40 botütés jár büntetésként, a talmudi Bölcsek azonban mégis levezették a Tóra szövegének figyelmes olvasatából, hogy 39 is elegendő (ld. Mózes 5., 25:3, Misna Mákot 3:10).
Ez az, amit Rává, a híres talmudi bölcs így kommentál:
„Milyen bolondok azok az emberek, akik a Tóratekercs előtt felállnak, de a Tóratudós előtt nem állnak fel! Hiszen a Tórában 40 botütés áll, és jöttek a rabbik, és levontak belőle egyet.” (Mákot 22b)
Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy a rabbik nagysága abban áll, hogy megváltoztatják a Tórát. Amint azt a Talmud elemzése bemutatja, ők csak a Tóra mélyén rejlő valódi értelmet hozzák elő, a szöveg alapos, figyelmes olvasása által.
Rává szerint tehát az elsődleges tisztelet a Tóratudósnak jár, nem pedig magának a Tóratekercsnek.
Valóban: ha a Tóra szövege nem papiruszra van írva, hanem egy élő, érző ember szívébe, az mindenképpen előrébb való.
Hiszen ő el tudja magyarázni a Tóra részleteit, összefüggéseit, képes arra, hogy alkalmazza a mindennapi életben és közelebb hozza az emberek szívéhez.
Amint a magyarázók erre rámutatnak, ez a kétféle megközelítés egyáltalán nem mond ellent egymásnak: a Tóratudós ereje magából a Tórából származik, viszont a Tóratudós emberként képes megeleveníteni a Tóra leírt szavait (ld. Rán Kidusin 14b).
Érdekes aspektusra világít rá a Máhársá magyarázata. Szerinte Rává valójában azokat a túlságosan pragmatikus, de Tóratanulás iránt kevésbé érdeklődő embereket kritizálja, akik azt szokták mondogatni: „ezeknek a rabbiknak mi haszna van?” (ld. Szanhedrin 99b).
E kérdés mögött az a mélyebb dilemma húzódik meg, hogy
a Tóratanulásnak vajon csak akkor van értelme, ha abból konkrét, gyakorlati haszon származik? Vagy esetleg a szellemi foglalkozás önmagában is értékes?
Mindennek ismeretében vizsgáljuk meg közelebbről azt a mondatot, amit a Tóratekercs elővételekor mondunk:
„Amikor elindult [binszoá] a frigyláda, Mózes így szólt: kelj fel [kumá], Örökkévaló, és szaladjanak szét ellenségeid, és meneküljenek el gyűlölőid előled!”
Először is figyeljük meg, hogy ez a mondat már önmagában is tartalmazza azt a különleges halachát, ami az állás általi megtisztelést éppen a Tóratekercs mozgásához kapcsolja. Hiszen Mózes az Örökkévalót éppen akkor kérte meg, hogy mintegy „keljen fel”, amikor „a frigyláda elindult”, vagyis mozgásban volt.
A héber nyelv különbséget tesz utazás [nesziá] és menés, haladás [hálichá] között. A frigyláda pedig nem pusztán „megy”, hanem „utazik”. Amíg az utazás hosszútávú, perspektivikus, idealisztikus, addig az egyszerű menés célja jóval rövidebb távú és pragmatikus.
A frigyládának, a Tórának az indulása inkább utazás-jellegű, hosszútávú és idealisztikus. Ellentétben azokkal, akik az elméletnek csak akkor látják értelmét, ha abból valami konkrét, kézzelfogható és fizikai eredmény van – a Tóra szemüvege ennél jóval messzebbre lát.
Ez megmagyarázza, hogy miért szerepel ebben a mondatban is az „utazás” szó, és azt is, hogy miért éppen ez a fajta haladás az, ami a tiszteletet, vagyis az értékítéletet okozza.
Rává kissé megdöbbentő, fenti magyarázatát is jóval érthetőbbé teszi. Ő azokat címzi, akik nem képesek hosszútávon gondolkodni, csak az itt-és-mostban. Nekik válaszolja azt, a saját logikájuk szerint, hogy a Tóra bölcsei igenis az itt-és-mosthoz is szólnak.
Aki azonban képes arra, hogy ezeken a kereteken túllépjen, az igenis részese „az eljövendő világnak”, és már itt, ebben a világban is megtapasztalhatja a Tóra szellemi értékének erejét.
