A héten elkezdett új könyv, a Devárim Mózes búcsúbeszédével kezdődik. Sokféle témát felvet, átismétel, amikről már olvastunk korábban.
De vajon van-e valamiféle elv, ami alapján eldönti, hogy mi kerüljön bele?
Ha az egész hetiszakaszt áttekintjük, három fő témát találunk benne: a bírák kijelölését (a második könyvből, a Jitró hetiszakaszból), a kémek történetét (a negyedik könyvből, a Slách hetiszakaszból), valamint Reuvén és Gád kérését, hogy hadd telepedhessenek le az Izrael földjén kívül elfoglalt területeken, ahol Szichon és Og birodalma volt. Ezt azonban éppen a múlt héten olvastuk!
Túl e három központi témán még találhatunk egy visszatérő mintázatot, egy ismétlődő mondatot, ami a hetiszakasz legelejétől a legvégéig több ízben is visszatér:
„Eleget időztetek ennél a hegynél […] Lásd, elétek adtam az országot, menjetek, és örököljétek azt!” (Mózes 5., 1:6-8, ld. még 1:21, 2:24)
Ezt a felszólítást is éppen háromszor találhatjuk meg. Ebből érthetjük meg azt, hogy az egész hetiszakasz erre a központi motívumra épül. És a fent felsorolt három téma is éppen háromféle választ ad erre a kérdésre.
A történelmi kontextus az, hogy Mózes a honfoglalás előtt álló népet bátorítja. A Tóra azonban nemcsak egy adott nemzedékhez szól, hanem mélyebb, spirituális tartalommal bír.
Ezek a tanulságok érvényesek bármelyikünkre, akik nagy döntés előtt állnak. Olyan élethelyzetben, amiben tartanak a küszöbön álló, gyökeres változástól.
Pontosan ez történt őseinkkel is, valahányszor az Örökkévaló arra bátorította őket, hogy menjenek, és foglalják el a nekik ígért földet.
Ez alapján már értelmezhetjük a három megismételt történetet úgy, mint három klasszikus kifogást vagy nehézséget, amivel mindnyájan szembenézünk hasonló szituációban.
1. A bírák kijelölését megelőző problémát Mózes így fogalmazza meg:
„Abban az időben mondtam nektek: nem tudlak benneteket egyedül vinni.” (1:9)
A mélyebb jelentés: belső gyengeség, szervezetlenség miatt érezzük azt, hogy nem tudunk szembenézni az új helyzettel.
2. A kémek kalandjának jellegzetes, bevezető mondata:
„Küldjünk embereket magunk előtt, és kémleljék ki nekünk a földet […] az utat, amin felmenjünk és a városokat, amik ellen felvonuljunk […] és jónak tűnt a dolog a szememben….” (1:22-23)
Mózesnek azért tetszett a nép javaslata, hogy küldjünk kémeket, mert első pillantásra megfelelt az Örökkévaló parancsának: Ő azt kérte, hogy vonuljunk be a földre, a nép pedig arra vágyott, hogy jobban megismerje, feltérképezze a földet.
Ennek fényében a megfelelő lelki jelentés: a külső ismeretlen feltérképezése.
3. Reuvén és Gád letelepedéséről pedig így szól Mózes:
„Csak feleségeitek, gyermekeitek, nyájatok – tudom, hogy sok nyájatok van – telepedjenek le városaitokban, amit nektek adtam” (3:19)
Ők azért maradhattak a Jordánon túl elfoglalt városokban, mert megelégedtek azzal is. A férfiak kötelesek voltak bevonulni és harcolni testvéreik földjéért. Az ennek megfelelő lelki mélység: a megelégedés a meglévővel.
Mózes tehát minden nemzedéknek tanítja: bármilyen helyzetben is legyünk, ha nagy változások küszöbén állunk, ez az a három dolog, amivel szembe kell nézzünk: saját, belső felkészültségünk, az új helyzet megfelelő megértése, és az, hogy vajon megelégszünk-e azzal, ami van, és ez gátolja a továbblépésünket.
Ezt a hetiszakaszt mindig Tisá BeÁv, a Szentély gyásznapja előtt olvassuk (idén éppen az előtte való napon). Számunkra ugyanis e nap jelentősége nem a letűnt, dicső múlt siratása. A mi gyászunk konstruktív.
„Mindenki, aki gyászolja Jeruzsálemet, kiérdemli, hogy láthassa az örömét.” (Táánit 30b)
Ez igaz még azokra a nemzedékekre is, akik már elmentek: ha a gyászt igazán megélték, akkor még a lelki szemeikkel is láthatták a felépülést, és nemcsak a jövőben, a halottak feltámadásakor fogják látni. Ezért ilyenkor ugyanezt a három kérdést kell feltennünk magunknak ilyenkor, amikor nemcsak a saját, személyes világunkban, hanem az egész világtörténelemben való továbblépés az, amiért imádkozunk.
