A Misna azt tanítja:
“Amikor beköszönt Áv hónapja, csökkentjük az örömöt.”
Ez nemcsak egy pszichológiai állapot, hanem halachikus következményekkel is jár. A jó és rossz napok között különbséget teszünk – a jó napokon jó dolgok történnek, a rossz napokon rosszak. A Talmud egy alapelvet mond:
“Az érdemeket érdemes ember által „görgetik”, a büntetést pedig bűnös által.”
Ezt az elvet a Talmud nemcsak személyekre, hanem napokra is alkalmazza. Ha egy nap már eleve „bajos”, akkor azon történik meg az, aminek egyébként is meg kell történnie. Ez nem babona, hanem az isteni gondviselés megnyilvánulása. Persze felmerülhet a kérdés: hogyan fér ez össze a zsidó gondolkodással, különösen Rabbi Akiváéval?
Rabbi Akiva úgy értelmezi a Tóra harmadik könyvében szereplő tilalmat („ne mondj ilyet, hogy ez a nap jó, amaz rossz”), hogy tilos a napokat jónak vagy rossznak minősíteni. De a Talmud mégis mintha számolna ezzel. A vélemények vitában állnak – ahogy ez a rabbinikus diskurzusban nem szokatlan. A bölcsek nem feltétlenül egyetértenek, még világnézeti kérdésekben sem.
Az isteni gondoskodás nem az azonnali igazságszolgáltatásban nyilvánul meg, hanem a türelemben. Az Örökkévaló időt ad: jeleket küld, hátha észrevesszük őket. Így értelmezhető az, hogy a jó napokon érdemeket „görgetünk”, a rossz napokon pedig bajokat. A rossz napon csak az történik meg, aminek amúgy is meg kellene történnie. Tehát a baj okozója nem a rossz nap, hanem a spirituális hiányosság, aminek a probléma a következménye.
Rási jorcájtja és Áron jorcájtja
Ma van Rási jorcájtja – egy különleges nap, aminek kapcsán ünneplést is tartottunk. De érdekes egybeesés, hogy a Tórában egyetlen egy jorcájt szerepel – Áron főpapé, és az Áv hónap elsején történt, tehát holnap. A Tóra pontosan megadja: „az ötödik hónap elsején halt meg Áron” (Bámidbár 33:38). Ez az egyetlen konkrét halálozási dátum a Tórában.
Az igaz ember jorcájtján az érdemei hatással vannak a világra. Ugyanakkor az is szerepel, hogy a jorcájt napján az embert is megítélhetik: méltó-e a szülei érdemeihez? Van, aki ezen a napon böjtöl – különösen a Talmud korában volt ez szokás.
Miért nem hordunk tiszta ruhát? – A gyász fizikai megnyilvánulása
Áv hónapjában különleges gyászszokásokat tartunk. Kilenc napon át – Ros Chodes Ávtól Tisá beÁvig – nem hordunk frissen mosott, szép ruhát. A szabály:
-
A Sábát kivétel, ekkor igenis szépen öltözünk.
-
A tiszta ruha tilalma a mindennapokra vonatkozik.
-
A trikó, alsónemű, zokni nem számít, lehet új.
-
A lényeg az ing, zakó – ezeknek legyen valami „használtságuk”. Ha öt percig hordod, már nem számít „tiszta újnak”.
-
A „földre teszem és rálépek” trükk nem számít igazi elhasználásnak.
Miért éppen ez a szokás? Láthatjuk, hogy ez nem a Tórában előírt gyász, hanem szimulált gyász a Szentély pusztulására.
Például a borotválkozás tilalma Támuz 17-től egy újabb, későbbi bevett szokás. A Talmud maga csak a Tisá beÁv hetében követeli ezt meg. Rabbi Meir szerint a kilenc nap mind szigorú, Rabbi Jehuda szerint az egész hónap, míg Rabban Simon ben Gamliel szerint csak a Tisá beÁv hetében kell tartózkodni a mosástól, borotválkozástól.
Mi a jelentősége a külsőségek hanyagolásának?
A borotválkozás és a tiszta ruha a külsőségeink részei. Ezek határozzák meg, hogyan mutatkozunk a külvilág felé – de nem ezek alkotják a lényegünket. A zsidó gondolkodás nem választja el élesen a „külső” és „belső” világot, mint más vallások: a zsidóság a kettő harmóniáját tartja fontosnak.
Gyász idején elhanyagoljuk a külsőt, hogy több tér jusson a belsőre. Ez összhangban van a hittel, hogy a halállal nem szűnik meg az ember – csak a testi része, a „külsősége” vész el. A lelke, a belső lényege tovább él. A gyász során mi is vele együtt fordulunk a belső világ felé.
Ezért a gyászszokások nem „ősi babonás” maradványok, hanem a létezés isteni rendjét tükrözik. Segítenek nekünk, hogy feldolgozzuk a veszteséget, és megtérjünk.
