„És mondta az Örökkévaló Mózesnek, mondván” – így szól a Tóra leggyakoribb mondata.
A fordítottját azonban csak egyszer, a mostani hetiszakaszban találhatjuk meg: „És mondta Mózes az Örökkévalónak, mondván”. A Tóra alapvetően arról szól, hogy Mózesen keresztül a zsidó nép kap parancsolatokat a Teremtőtől. Csupán egyetlen alkalom van, amikor a kocka megfordul és mintegy a Teremtő kap egy „parancsot” Mózestől.
Vajon mi lehetett az apropója ennek az egyszeri és megismételhetetlen kivételnek?
„Menj fel az Ávárim hegyére, és nézd meg az országot, amit adok Izrael fiainak […] és begyűjtettetsz népedhez te is, ahogyan begyűjtetett Áháron, testvéred.” (Mózes 4., 27:12-13)
.Ez az eufemisztikus, elegáns bibliai kifejezés felel meg a halálnak (magyarul valamennyire hasonló az elhunyt szó).
Mózes erre válaszként nem tiltakozni kezdett, és nem is keseredett el. Felelős vezetőként elsőként nem az érdekelte, hogy vele mi lesz, hanem az, hogy a népével:
„Rendeljen az Örökkévaló, minden test lelkének istene egy embert a közösség fölé, aki kimegy előttük és aki bemegy előttük…” (27:16-17)
Ekkor történik meg a Mózest követő vezető, Jehosuá bin Nun isteni kiválasztása.
Ezt követi a hetiszakasznak talán legjellegzetesebb, szintén egyedülálló szakasza, melyben a közösségi áldozatokat sorolja fel a Tóra, a gyakoriság sorrendjében: először a mindennapi állandó áldozatokat [korbán támid], majd a szombati (azaz hetenkénti), újhold napi (havonkénti), és ünnepi (évenkénti) áldozatokat.
Rási pedig, a Midrást idézve, megmagyarázza a két szakasz közötti – elsőre igencsak nehezen érthető – összefüggést. Ráadásul úgy teszi ezt, hogy kiemeli a fenti furcsaságot is, Mózes egyetlen „parancsát”, melyet a Teremtőnek mondott. Jellegzetes stílusában kaput nyit számunkra, elgondolkodtat, valamit megválaszol, de ugyanakkor további elmélkedésre is motivál:
„Azt mondta a Szent, Áldott Ő: addig, amíg parancsot adsz nekem a fiaimmal kapcsolatban, adjál inkább parancsot a fiaimnak velem kapcsolatban.”
Ez tehát a kapcsolat Jehosuá kiválasztása és az áldozatok között: mivel Mózes a Teremtőnek „parancsolt”, ezért a Teremtő válaszként a szolgálatot adta, az áldozatokat, ami valóban talán a legjellemzőbb példája lehet annak, amikor mi „adunk” valamit Őneki.
Természetesen a valóságban ez nem lehetséges, hiszen tudjuk, hogy Őneki semmire sincsen szüksége, de mindezzel együtt, az áldozatainkkal tudjuk kifejezni az adási szándékunkat.
Azonban mindezzel együtt még mindig nem érthető: vajon nem dicséretes az, hogy Mózes a népéért aggódik – mit kellett volna másként csinálnia? Hiszen az egész Tórában folyamatosan a Teremtő parancsait továbbította a nép felé!
Az is nyitott kérdés, hogy vajon milyen mélyebb kapcsolat van Jehosuá kiválasztása és az áldozatok között? Az önmagában, hogy az egyik parancsolatnak az Örökkévaló, a másiknak a nép a „címzettje”, nem látszik elsőre erős összefüggésnek.
A válaszhoz vezető első ötletet egy igen meglepő forrásban találhatjuk meg. Éppen a héten volt Támuz 17-e böjtnapja, amiről a Misna ezt írja:
„Öt dolog történt felmenőinkkel Támuz 17-én: összetörtek a kőtáblák, megszűnt az állandó áldozat, rést ejtettek a város [falán], elégette Aposztamosz a Tórát, és bálványt állított a Szentélyben.” (Táánit 4:6)
Láthatjuk tehát, hogy a hetiszakaszban is szereplő állandó áldozatnak a böjtnapban is van szerepe. Hogyan kapcsolódik a kőtáblák összetörése?
Mózes akkor törte össze a kőtáblákat, amikor meglátta az aranyborjút imádó népet. És miért készítette a nép az aranyborjút?
„Látta a nép, hogy késlekedik Mózes lejönni a hegyről. És összegyűltek Áháronhoz, és mondták neki: kelj fel, készíts nekünk istenséget, aki menjen előttünk, mert Mózes, ez az ember, aki felhozott minket Egyiptomból, nem tudjuk, mi van vele.” (Mózes 2., 32:1)
Ez már a második kapcsolat a vezető hiánya és az állandó áldozat [korbán támid] között. Az első Rási fenti magyarázata a hetiszakaszunkból, a második pedig a Támuz 17-ről szóló misna két kulcsfontosságú eseménye: a kőtáblák összetörése, mely szintén a vezető hiányának következménye, és az állandó áldozat megszűnése.
Ráadásul Bölcseink elárulják, hogy a Sátán (a gonosz kísértő) megmutatta a népnek Mózes sírját (ld. Rási 32:1, Sábát 89a).
A logikai összefüggést Abarbanel (Don Jichák Abarbanel (1437-1508) portugál rabbi és államférfi. Nevéhez fűződik a Tóra egyik legjelentősebb terjedelmű magyarázata.) magyarázatából ismerhetjük meg (28:1), aki emlékeztet minket: éppen egy héttel ezelőtt olvashattunk a gonosz Bileám prófétáról, aki azt tanácsolta Báláknak, hogy építsen oltárt és mutasson be áldozatot, hogy ezáltal készítse elő a Teremtő kommunikációját az emberek felé (23:1).
Ezek alapján az áldozatokra a prófécia, azaz isteni kommunikáció megszerzéséhez van szükség.
Ez alapján érthető, hogy amikor Jehosuá kiválasztása történik, a vezető prófétai lelkének szükségessége háromszor is említésre kerül (27:16, 18, 20).
Támuz 17. gyászának több pontján is ennek a kommunikációnak a hiánya jelenik meg. Ma már nincsen prófécia, de az alapelv továbbra is érvényes: minél több áldozatot hozunk a Teremtő számára, minél többet teszünk bele a kapcsolatunkba, annál több fényességet és megértést fogunk kapni Tőle.
