„Ha fogadalmat fogadsz Örökkévaló Istenednek, ne késlekedj azt megfizetni […] de ha tartózkodsz a fogadkozástól, nem lesz rajtad vétek” (Mózes 5., 23:22-23)
Furcsa parancsolat a fogadalmak [nedárim] micvája: a Tóra több helyen is ír róla, de szinte mindig hangsúlyozza: jobb, ha inkább meg sem tesszük.
Ennek egy klasszikus példája az alábbi, nevezetes talmudi mondás:
„Rabbi Nátán mondta: aki fogadalmat tesz, az olyan, mintha [tiltott] áldozóoltárt épített volna. És aki még be is tartja, az olyan, mintha áldozatot mutatott volna rajta be.” (Nedárim 22a)
Ahhoz, hogy megértsük ezt az igencsak megdöbbentő hasonlatot, azt kell tudnunk, hogy a Tóra szerint az áldozatokat kizárólag a Szentélyben, az egyetlen központi kijelölt helyen tehetjük meg. Ha bárhol máshol mutatunk be áldozatot, az bűnnek számít [sechuté chuc], még akkor is, ha a lehető legjobb szándékkal, az Örökkévaló tiszteletére tesszük:
„Bármilyen ember Izrael házából, aki levág egy ökröt vagy bárányt vagy kecskét a táborban, vagy aki vág a táboron kívül, és a Találkozás Sátrának bejáratához nem hozza el, hogy áldozatként bemutassa […] vérnek számíttasson annak az embernek, vért ontott.” (Mózes 3., 17:3-4)
Az ókorban az áldozatok bemutatása igencsak természetes dolognak számított, nem a Tóra volt az első, ami ezt megparancsolta. Ami viszont forradalmi volt benne, az az, hogy nem építhet minden ember külön oltárt saját magának.
Rámbám a Tévelygők útmutatójában azt írja (3:32, 3:46), hogy maga a Tóra is kifejezetten azért parancsolta meg az áldozatok bemutatását, hogy az ahhoz szokott népeket fokozatosan „leszoktassa” a bálványimádásról. Hiszen már annyira hozzászoktak az áldozatokhoz, hogy a teljes beszüntetés túl radikális lenne számukra.
Természetesen a legtöbb zsidó filozófus (pl. Rámbán) ezzel a véleménnyel azonban nem ért egyet, és azt feltételezi, hogy a Tóra ezen törvénye is önmagában értékes és fontos, függetlenül a minket körülvevő népek szokásaitól.
Az egész népnek egyetlen oltára van, és mindenkinek ugyanott kell bemutatnia az áldozatát.
A Misna leírja, hogy voltak a zsidóság történelmében bizonyos kivételes, átmeneti időszakok, amikor a személyes áldozóoltárok mégis meg voltak engedve (ld. Zeváchim 14:4-8).
Ez tehát az áldozóoltárok tilalma, melyhez Rabbi Nátán a fogadkozás „bűnét” hasonlítja. De miért éppen ehhez?
Ha közelebbről megnézzük azt, ahogyan a Tóra a fogadalmakról ír, meglepő összefüggésre bukkanhatunk.
Az a hely, ahol a legtöbb szó van egy helyen a fogadalmakról, az éppen a mostani hetiszakaszunk legeleje. Azon már a fentiek után meg sem ütközünk, hogy itt sem magáról a fogadkozás módjáról vagy annak betartásáról ír a legtöbbet, hanem éppen a fogadalom megsemmisítéséről (ld. Mózes 4., 30).
Az egyedülálló nő fogadalmát az apának, a házas asszony fogadalmát pedig a férjének van joga mintegy „feloldozni” [háfárá]. Ez azonban nem mindig lehetséges, csak akkor, ha még azon a napon megtörténik, amikor az apa vagy a férj a fogadalomról először hallott.
Ezzel szemben a bölcseknek is van lehetősége feloldozni a fogadalmakat [hátárá], de rájuk nem vonatkozik ugyanez a megkötés. Sőt, ez a fajta feloldozás nemcsak a nők számára elérhető, hanem a férfiaknak is:
„A fogadalmak feloldozása ’a levegőben lebeg’, és nincsen mire támaszkodnia.” (Chágigá 10a)
Mindez egy olyan különleges misnában hangzik el, ami különféle micvákat hasonlít össze abból a szempontból, hogy mennyit árul el róluk a Tóra, és mennyiben hagyatkozunk a szóbeli hagyományra. Ezek közül a legkiemelkedőbb éppen a fogadalmak feloldozása, abban az értelemben, hogy az írott Tóra erről szól a legkevesebbet.
A bölcsek általi feloldozás, vagyis hátárá tehát széleskörben alkalmazható, a Tórában mégsem szerepel explicit. Az apa ill. férj általi feloldozásról ezzel szemben a Tóra bőségesen ír. A Talmud azonban végül abban marad, hogy legalábbis némi utalás mégiscsak el van rejtve az előbbire is:
„És mondta Mózes a törzsek vezetőinek, Izrael fiainak mondván: ez az a dolog, amit parancsolt az Örökkévaló. Ha egy ember fogadalmat tesz az Örökkévalónak […] ne szegje meg a szavát, mindent, amint kijött a száján, tegyen meg.” (Mózes 4., 30:2-3)
A Talmudban található egyik magyarázat szerint a bölcsek feloldozása abból tanulható, hogy „ne szegje meg a szavát”: ő az, aki nem szegheti meg a saját szavát – mások azonban feloldozhatják az ő számára.
Az is egy feltűnő utalás (melyhez hasonlót Rási magyarázatában találunk), hogy mindezt Mózes „a törzsek vezetőinek” mondta, akik szerepük szerint a bölcsekhez hasonlítanak, akik a fogadalmakat feloldozhatják.
Érdekes módon ugyanebben a mondatban szerepel egy látszólag ártatlan szófordulat: „ez az a dolog, amit parancsolt az Örökkévaló”. Ha alaposan végignézzük a Tórát, azt láthatjuk, hogy noha több helyen is áll ugyanez a kifejezés, a legtöbb esetben azonban csak az adott nemzedékre vonatkozik. Ezen az említésen kívül csupán egyetlen olyat találunk, ami örök időkre érvényes – ez pedig éppen a sechuté chuc, a fentebb említett „táboron kívül vágás” tilalmának szakasza.
Ez pedig különleges értelemmel ruházza fel a Talmudnak azt a szakaszát, ami éppen ebből a kétszeri említésből tanul egyfajta „hidat” a két téma között (gezérá sává, ld. Nedárim 78a). Ez már a második kapcsolatot jelenti az áldozatok és a fogadalmak között, ami így új megvilágításba helyezi Rabbi Nátán kritikáját, aki szerint aki fogadalmat fogad, az olyan, mintha egy külön áldozóoltáron áldozna, saját magát a tágabb közösségből kivonva.
Az áldozat bemutatása pedig sokszor szintén fogadalom által történik: az ember fogja az egyik állatát, és megfogadja, hogy majd azt fogja bemutatni a Szentélyben áldozatként.
A probléma akkor kezdődik, ha azt nem akarja elvinni a közös helyre. Rabbi Nátán ehhez hasonlítja azt az embert, aki fogadkozik: mintegy új tilalmat vezet be, a közös Tóra szabályait „magánszabályokkal” kibővítve.
