A legtöbb közösségben az a szokás, hogy szombaton reggel valamivel később kezdődik a reggeli ima a hétköznapinál. Általában azt szoktuk feltételezni, hogy ennek a hátterében a szombati pihenés [oneg sábát] micvája áll.
Az askenáz világ nagy rabbija, a Remo, a Sulchán Áruchra írt jegyzetében megerősíti ezt a benyomásunkat:
„Szombatonként később szoktunk érkezni a zsinagógába a hétköznapinál. Ugyanis a hétköznapi állandó áldozatnál az van írva, hogy ’reggel’ [kell bemutatni], míg a szombatinál az, hogy ’szombat napján’, amiből az tűnik ki, hogy később mutatták be.” (OC 281:1, Mordecháj ben Hilél alapján)
Valóban, a hamarosan olvasandó Pinchász hetiszakaszban, az áldozatok leírásánál a hétköznapi áldozatban ezt olvassuk: „Az első bárányt reggel mutasd be, és a második bárányt mutasd be az ’esték között’ [délután].” (28:4)
Ezzel szemben szombaton: „És szombat napján két ép, egyéves bárányt mutass be…” (28:9)
Ez igen megnyugtató információnak tűnhet azok számára, akiknek a közösségében mostanában, nyáron, Budapesten például 10 óra körülre szokták meghirdetni a reggeli imádkozást. Ugyanis a naptárban a „reggeli ima utolsó ideje” [szof zmán sáchárit] pontban ezen a héten például 10:09 szerepel. Világos, hogy ez a 9 perc semmiképpen nem lehet elég arra, hogy az ima legelejétől az Ámidáig eljussunk.
Ha azonban maga a Tóra is megengedi ezt a késlekedést, sőt, a Remo is megerősíti, akkor – gondolhatnánk – semmi probléma nem lehet ezzel?
Sajnos a helyzet korántsem ennyire egyszerű. Mindenekelőtt, a Remo egész feltevése arra a talmudi alapelvre épít, mely szerint „az imákat az áldozatoknak megfeleltetve vezették be” (Beráchot 26b). Szombaton azonban két áldozatot mutatunk be: az első mondatban leírt reggelit, melynek a Sáchárit imánk megfelel, valamint a muszáfot, vagyis szombati extra áldozatot, és ennek természetesen a muszáf imánk felel meg.
Ez utóbbi imának pedig egyébként is jóval későbbi a határideje (ld. Beráchot 26a, Sulchán Áruch OC 286:1). Ez magyarázza meg a Tóra eltérő fogalmazását is, hiszen a késlekedésre utaló mondat nem a reggeli imánkra, hanem az azután elmondott muszáf Ámidára vonatkozik.
Továbbá, a halachában fontos alapelv, hogy a végső döntéseket a rabbinikus hagyomány teljességének figyelembevételével hozzuk meg. Jellemzően a Talmud az, ami a Tóra mondatainak közeli olvasata alapján törvényeket vezet le – a Talmud után élt autoritásoknak, így a Remonak (1550-1572) vagy az annak az alapját képező Mordechájnak (1250-1298) jellemzően nincsen már ilyen „felhatalmazása”.
És mit mond maga a Talmud a szombat reggeli ima idejéről?
„Ünnepnapon [a megszokottnál] később érkezünk a zsinagógába és hamarabb megyünk el. Jom Kipurkor hamarabb érkezünk és később megyünk el. És szombaton hamarabb érkezünk és hamarabb megyünk el.” (Megilá 23a)
Ezeknek az anomáliáknak az összehangolására a lehető legegyszerűbb mód az, ha azt feltételezzük, hogy a „hamarabb” és „később” relatív fogalmak: nem az ima végső idejét kívánják módosítani, hanem azt, hogy a meglévő, törvény által meghatározott kereteken belüli térben mozognak (ld. Misna Berura 281:1, Áruch háSulchán 281:1).
Erről a meghatározott időről pedig szintén olvashatunk a Sulchán Áruchban:
„A reggeli ima tökéletes ideje a napfelkeltével kezdődik […] és egészen a negyedik óráig tart, ami a nap harmada.
Ha pedig tévedett vagy megszegte, és a negyedik óra után imádkozott, egészen délig, akkor annak ellenére, hogy nincsen idejében mondott ima jutalma, [egyszerű] ima jutalma viszont van.” (OC 89:1)
Hogyan lehetséges az, hogy kétféle időt is meghatároz a Sulchán Áruch – egy tökéletes és egy kevésbé ideális változatot? Ennek a döntésnek szintén a talmudi vita az alapja, melyben Rabbi Jehuda vitatkozik a Bölcsekkel (Misna, Beráchot 4:1). Ilyenkor általában a többségi véleményt követjük, ami esetünkben a könnyítő (későbbi) vélemény.
Ez az eset azonban kivételes, mert itt maga a Talmud fogalmazza meg, hogy Rabbi Jehuda véleményét döntjük, egy különleges szabály alapján: mivel az ő álláspontjának megfelelő misnát találhatunk az Édujot traktátusban, melyet a halacha legpontosabb forrásának számítunk (Beráchot 27a, Édujot 6:1 alapján).
A fentebb említett 10:09 pontosan ez a negyedik óra, a nap halachikus óráinak [sáot zmániot] megfelelve, melyeket úgy számolhatunk ki, ha a napfényes órákat 12 részre osztjuk. Az itt említett dél szintén így számolható (ezen a héten például 12:48).
Ezek alapján azt gondolhatjuk, hogy ha a szombat reggeli imát túl későn, de még a halachikus dél előtt elmondjuk, akkor nagyot nem tévedhetünk, hiszen az „ima jutalmát” legalábbis megszereztük. Feleslegesen mondott áldás [bráchá levátálá] viszont nem hangzik el ilyenkor.
Sajnos azonban ez sem ennyire egyszerű. A Sulchán Áruch egy másik helyen igenis megfogalmaz egy olyan véleményt, mely szerint az Ámidá előtt elmondott Smá áldásai szintén imának számítanak. Ráadásul ezeket nem is mondhatnánk az ima utolsó ideje után, mert ezek – e vélemény szerint igenis hiába mondott áldások (OC 58:6, Misna Berura 58:26).
A Biur Halacha – a Misna Berurához a szerző által mellékelt részletes elemzések gyűjteménye – megmagyarázza, hogy nagy szükség esetén létezik olyan vélemény, ami ezzel vitatkozik. Kérdéses azonban, hogy milyen rendszerességgel és milyen indoklással támaszkodhatunk erre a véleményre.
