Most beléptünk ebbe az időszakba, amikor Izrael témája kerül az előtérbe. Honnan vesszük ezt észre? Hát például tegnap eléggé észrevettük: nem volt reggeli, nem volt ebéd, sőt még kávé sem volt – csak vacsora. Böjtöltünk, a hurbán, a Szentély pusztulása miatt.
Most három héten keresztül nem úgy “muzsikálunk” – nem hallgatunk zenét –, és Ros Hódes-től kezdve még szigorúbb dolgok következnek. Például tejes ételeket fogyasztunk. Mindenesetre Áv hó 9-e az igazi böjt.
Ez az egyik jele az időszaknak. A másik jel, hogy Mózes ezen a héten megkapja a döntést: nem ő fogja bevinni a népet Izrael földjére. Jehósua lesz az, aki beviszi őket, és ő kapja meg azt is, hogyan kell majd elosztani a földet.
Ezek kapcsán felmerül a kérdés: kell-e Izrael földjén lakni? És ha igen, akkor mégis miért vagyunk még itt? A válasz röviden az, hogy – mint minden zsidó kérdésben – a válasz: machlokesz, vagyis vita van róla a rabbik között.
Említettem már nektek Rav Kookot, aki az első főrabbi volt Izraelben. Ő mondta: nem azért beszél mindig Izraelről, mert ő maga erről akar beszélni, és azt erőlteti rá a Tórára – hanem mert a Tóra maga beszél mindig Izraelről. Ábrahámmal kezdődik: „Menj, mert ígérek neked egy földet.” Izsáknak azt mondják: „Maradj a földön.” Tényleg, ha belegondolunk, nehéz olyan témát találni, ami mind az öt könyvben jelen van – de Izrael földje ezek közé tartozik.
Tehát a Tóra alapján az alija (Izraelbe való felköltözés) egyértelműen fontos érték. Na de mi van a Talmuddal?
Itt már érdekesebb a kép. A Misna azt mondja, hogy ha a feleség nem akar alijázni, akkor a férj elválhat tőle. Ugyanez fordítva is igaz: ha a férj nem akar alijázni, a feleség válhat el tőle. Ráadásul anyagi következményei is vannak: aki nem akar alijázni, az elveszíti a ketubát, vagyis a házassági szerződésben rögzített jogait. A Talmud – a Ketubot traktátus végén – részletesebben kifejti ezt a témát.
És itt kiderül: azok a viták, amiket ma hallunk – ha nyitott szemmel járunk a világban –, nem most kezdődtek. A talmudi rabbik is ugyanígy vitatkoztak. Már akkor is voltak “cionisták” és “anticionisták” – persze nem ezekkel a szavakkal, de a lényeg hasonló. Voltak, akik nagyon erősen, szélsőséges szavakkal érveltek amellett, hogy ha valaki nem költözik Izraelbe, az szinte semmit sem ér. És voltak, akik az ellenkezőjét gondolták. Ez tehát egy ősi vita.
Most énekeltük, hogy „megváltásunk kezdetének sarja”. Van, akinek már ez is bántja a szemét. Ezért van, aki inkább azt mondja, hogy „legyen ez a megváltásunk kezdetének sarja.” Ez egy kompromisszumos megfogalmazás.
Mi a probléma ezzel? Például Hanuka idején is visszafoglaltuk a földet – és akkor is mondhatták volna, hogy jön a Messiás, miénk Izrael. De sajnos nem jött el, és végül újra elűztek bennünket onnan. Szóval nincs garancia. De reménykedni, imádkozni mindig lehet.
