Szemeink és szívünk Izrael földje felé néz, amióta a Tórát megkaptuk, sőt: amióta az Örökkévaló Ábrahámot oda szólította.
De az idén különösen igaz ez – és ez különleges értelemmel tölti meg a három gyászos hetet, mely alig pár napja kezdődött, melynek során a Szentély pusztulásáról emlékezünk.
Amikor imádkozunk, akkor is a Szentély felé fordulunk, testben és lélekben egyaránt. Ezt írja a Sulchán Áruch és Salamon király is ezekkel a szavakkal avatta fel Szentélyét. De a Talmudban nem minden vélemény ért ezzel egyet.
Az elmúlt napokban arról beszélgettünk, mennyire érdemes különös figyelmet fordítanunk a Szentföldre – még inkább, mint máskor. Támuz hónap 17-étől kezdve gyászoljuk a Szentély pusztulását, de ez a gyász nem csupán a Szentély lerombolásáról szól. A galut – a száműzetés – fogalma mélyebb rétegeket hordoz.
Érdekes történelmi mozzanat: amikor a Szentélyt lerombolták, mégis engedték volna a zsidókat ott maradni – ha engedelmeskednek. De a zelóták fellázadtak, és megölték Gedalját, a zsidó helytartót. És ezzel végleg eldőlt: „Nem maradhatnak zsidók a földön.”
Később ugyan éltek ott zsidók, de szűkölködve. Ma viszont más a helyzet. Mégis, gyászolni ma is van miért. Nem nehéz sírni ma sem – különösen idén, amikor az állapotok Izraelben minden, csak nem békések. Folyamatos háborús fenyegetettség, rohanás az óvóhelyre – nem emberhez méltó állapot. Van tehát mit siratnunk, és van miért vágynunk vissza a Szentföldre.
Zécher Lámikdás – A Szentély Emlékezete
Honnan tudjuk, hogy vágyakoznunk kell a Szentföldre? A Misna csodálatos gondolatot mond a Szuká traktátusban:
„Régen a Szentélyben hét napig lengették a lulávot, de vidéken csak egy napig.”
És most? Ma mindenhol hét napig lengetjük a lulávot – Zécher Lámikdás, a Szentély emlékére. Ez nem gyász. Nem arról van szó, hogy Szukot ünnepén is siratunk. Szukot örömünnep! Ilyenkor nem a Szentély pusztulását gyászoljuk, hanem a létére emlékezünk – hogy milyen jó volt, amikor még állt.
A gyász idején – például tisá beávkor – Zécher lechurván van: a pusztulás emlékezete. A Szukotkor pedig Zécher lámikdás: az ép Szentély emléke. Ugyanannak a hiánynak kétféle megélése. Az egyik fájdalom, a másik hála.
A Talmud felteszi a kérdést: honnan tudjuk, hogy emlékezni kell a Szentélyre? A válasz Jeremiás könyvéből érkezik:
„Cion, őt senki sem keresi.” – „Dores én lá” – nincs, aki kutassa.
A talmudi következtetés: ebből következik, hogy kutatni kell. Emlékezni kell Cionra, sajnálkozni a hiányon, és vágyakozni arra, hogy egyszer újra legyen.
Ezért lengetjük hét napon át a lulávot. Ez a tett egyfajta ima: emlékezés és remény egyszerre.
A Szentély irányába forduló ima
A Királyok könyvében, Salamon imája egy egész fejezetet tölt meg, mikor felavatja a Szentélyt. Szinte minden elképzelhető élethelyzetre kitér:
-
Ha valaki vétkezik: jöjjön ide.
-
Ha bűn éri: forduljon ide.
-
Ha nincs eső: imádkozzon ide.
-
Ha idegen nép akar keresni Téged: jöjjön ide.
-
Ha háború van: nézzen ide.
És legfőképp: „Mindig a Szentély felé imádkozzanak.”
Ez az irányultság máig él a halakhában. A Bráchot traktátus (30a) részletesen elmagyarázza:
-
Aki Izraelen kívül van, az Izrael felé imádkozzon.
-
Aki Izraelben van, Jeruzsálem felé.
-
Aki Jeruzsálemben van, a Szentély felé.
-
Aki a Szentélyben van – képzeletben –, a Szentek Szentje felé.
Ez az ima nemcsak térbeli irányultság, hanem szívbeli kapcsolat. Ha nem tudod az irányt – irányítsd a szívedet az Örökkévalóhoz.
A Toszfot megközelítése
A Toszfot, melynek fő feladata a Talmudban található különböző vélemények harmonizálása, jelentős figyelmet szentelt az imairány kérdésének. A Bava Batra traktátus 25b oldalán található szugyában találjuk azt a megállapítást, miszerint „azok, akik Izrael földjétől északra vagytok, dél felé forduljatok” – vagyis Izrael felé.
A kérdés azonban nem ilyen egyszerű. A korábbi talmudi bölcsek között vita volt arról, hogy vajon a Teremtő jelenléte kelethez vagy nyugathoz kötődik-e. A tosafisták, akik Franciaországban éltek és így Izraeltől nyugatra tartózkodtak, kelet felé fordultak imájuk során.
A Bava Batra traktátus problémája
A Toszfot rámutat, hogy a Bava Batra traktátusban található megközelítés nem az egyetlen vélemény a Talmudban. Sőt, ugyanebben a traktátusban teljesen más kontextusban – a kellemetlen létesítmények várostól való elhelyezése kapcsán – merül fel az imairány kérdése, és a tudósok „rendesen hajba is kapnak rajta”.
A vita Rabbi Jehosua ben Lévi megállapításával kezdődik: „Gyertek, adjunk hálát őseinknek, hogy tudták velünk, hogy merre imádkozzunk.” A kérdés az, hogy kit is értünk ősök alatt. Salamon királynak köszönhetjük-e, hogy mindig a szentély felé imádkozzunk?
A Talmud szerint a mennyei seregek Isten előtt hajolnak meg, és mivel ezek keletről nyugatra haladnak, Rabbi Lévi következtetése szerint nekünk is nyugat felé kellene imádkoznunk. Azonban az a lehetőség is felmerül, hogy talán visszafelé, kelet felé kell imádkoznunk, mivel amikor valaki elbúcsúzik mesterétől, hátrafele megy.
A hosszú talmudi elemzés során különböző vélemények merülnek fel: talán keleten van (a Sechina), talán mindenhol van. Rabbi Jismael, Rabbi Akiva és Rabbi Abahu szerint is mindenhol van. A diskurzus kiterjed geográfiai megfontolásokra is, valamint olyan praktikus tanácsokra, mint hogy aki észak felé néz, az gazdag lesz, aki dél felé néz, az bölcs lesz.
A Talmud utáni vélemények vitái
A Toszfot megoldása szerint „mindig az utolsó sort kell nézni”. Az utolsó sor azt mondja, hogy Babilónia északra van, ezért délre kell imádkozni – eszerint a Jeruzsálem irányába fordulás mellett döntünk.
A Toszfot a Bava Batrában is siet leszögezni, hogy „itt bizony vita van”. A Brachot traktátusban és a Bava Batra traktátusban nem ugyanazt mondja a Talmud. A Brachot traktátusban Salamon királyra hivatkozva azt mondja, hogy mindig a Szentély felé kell imádkozni.
A Sulchán Áruch és a Misna Berura
A Biur Halacha és a Misna Berura több helyen is írja, hogy mindig Jeruzsálem felé kell imádkozni. Még akkor is, ha mindenki körülöttünk rossz irányba imádkozik, mert rosszul építették fel a zsinagógát.
A Misna Berura tanácsa szerint ne lázadjunk demonstratívan, hanem csak a fejünkkel nézzünk a megfelelő irányba. Az Áruch háSulchán azonban azt is mondja, hogy ne forogjunk, maradjunk arra, amerre a többiek néznek. Az Áruch háSulchán hosszú analízist szentel ennek a témának, számos alapvető kérdést megfogalmazva.
