A Mózes által küldött kémek is azt mondták, hogy ne menjünk be Izraelbe, mert „pimasz a nép” (Mózes 4., 13:28).
Ha ma valaki hasonlóan azt mondja, hogy azért nem szeretne alijázni, mert képtelen együttélni az izraeli kultúrával, az vajon a Tóra szerint egy elfogadható kifogás?
Nehéz kérdés, mert ha nem tetszik az izraeliek viselkedése, akkor az vajon kulturális különbség, vagy abszolút értelemben vett erkölcsi kritika?
Én azt gondolom – és a mai tanuláson amellett is érveltem – hogy ez az érv a halachikus-rabbinikus irodalom fényében abszolút megállja a helyét.
A Ciont kereső lélek: Egy félreértett prófécia
A zsidó hagyományban mélyen gyökerezik a Cion iránti vágy, a Jeruzsálem és a Szentély utáni sóvárgás. Gyakran halljuk a szívszorító mondatot: „nincsen, aki keresse Ciont.” Ez a kifejezés annyira mélyen beépült a kollektív tudatunkba, különösen a gyászidőszakban és a Kinot (siratóénekek) szövegeiben, hogy sokan hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Jeremiás siralmaiból, az Échá könyvéből származik, a pusztulás és kétségbeesés szavaként.
De vajon valóban ez a helyzet? Ha Jeremiás próféta könyvébe tekintünk, az Échá valóban a pusztulásról és a gyászról szól. Bölcseink a Bává Bátrá traktátus (15a) elején meg is jegyzik, hogy Jeremiás írta az Échá könyvét, utalva annak siralmas jellegére. Ám az idézett kifejezés nem az Échá-ban, hanem Jeremiás próféta könyvének egy egészen más hangulatú fejezetében található.
Vizsgáljuk meg a forrást:
„Mert gyógyulást hozok neked, és sebeidet begyógyítom, mondja az Örökkévaló, mert eltoltnak hívtak téged, Cion az, akit eltoltak, nincsen, aki keresse.” (Jeremiás 30:17)
Meglepő módon ez a vers a Jeremiás könyvének 30. fejezetében található, amely nem a pusztulásról, hanem a vigasztalásról, a gyógyulásról és a jövőbeli megváltásról szól. Az egész fejezet az Örökkévaló ígéretét hirdeti, hogy eljönnek a napok, amikor helyreállítja népét, visszahozza őket földjükre, és minden jóra fordul. A pusztulás prófétájaként ismert Jeremiás itt a remény és az újjáépítés szavait tolmácsolja:
„Mert eljönnek a napok, mondja az Örökkévaló, és visszahozom népem, Izrael és Júda foglyait, és visszahozom őket arra a földre, amelyet atyáiknak adtam, és birtokolni fogják azt.” (Jeremiás 30:3)
Ez a szövegkörnyezet alapvetően megváltoztatja a mondat jelentését. Nem a reménytelenség, hanem a feltámadás előtti állapot leírása, amely után az Örökkévaló maga fogja keresni és helyreállítani Ciont. A mondat tehát nem a végleges elhagyatottságra, hanem az átmeneti állapotra utal, amelyből a megváltás felé vezet az út.
„Elhagyott város” vagy „bálványimádó város”? A szöveg pontossága
Ez a félreértés egy másik, gyakran énekelt szombati dalban is megjelenik, ahol a “Az Örökkévaló fogja keresni Ciont, az eltolt várost” sorban az „ir hanidachat” kifejezést egyesek „bálványimádó városnak” értelmezik, és ezért megváltoztatják a szöveget. Ez a vallásos érzékenységből fakadó „cenzúra” azonban a forrás ismeretének hiányára utal.
Az „ir hanidachat” kifejezés, ahogy Jeremiás 30:17-ben is szerepel, szó szerint „eltolt”, „félrevetett” vagy „elhagyott” várost jelent, nem pedig bálványimádót. A D’várim (Mózes V. könyve) 13:13-ban szereplő „ir hanidachat” valóban bálványimádó várost jelöl, de a Jeremiásnál használt kifejezés egyértelműen az elhagyatottságra, a nép által elfeledett állapotra utal. Azok, akik a dalt átköltik, sajnos nem ismerik a Tanach (héber Biblia) mélységeit, és ezzel egy gyönyörű, reményteli üzenetet torzítanak el. A dal eredeti formájában pontosan Jeremiás 30:17-re hivatkozik, hangsúlyozva, hogy bár Ciont eltolták, az Örökkévaló maga fogja keresni és helyreállítani.
Az alija kérdése: halachikus megfontolások és a jó tulajdonságok elsősége
A Cion iránti vágy természetesen felveti az alija (Izraelbe költözés) kérdését. Milyen halachikus indokok léteznek az alija elhalasztására, vagy akár az Izraelen kívüli életre? A klasszikus kifogások között szerepel a parnassza (megélhetés) hiánya vagy a Tóra-tanulás lehetősége, bár utóbbi ma már aligha állja meg a helyét, tekintve Izrael gazdag Tóra-központjait.
Azonban van egy mélyebb halachikus megfontolás, amely a midot tovot, azaz a jó tulajdonságok fontosságára épül. A Rambam (Maimonides) a Hilchot Deot (A jellemek törvényei) című művének 6. fejezetében rendkívül fontos tanítást ad:
„Az ember természete az, hogy vonzódik barátaihoz és szomszédaihoz, és tetteikhez és tulajdonságaikhoz igazodik, és úgy viselkedik, ahogyan a környezetében lévő emberek viselkednek. Ezért köteles az ember igaz emberekkel barátkozni, és a bölcsek mellett ülni, hogy tanuljon tetteikből, és távolodjon el a gonoszoktól, akik sötétségben járnak, hogy ne tanuljon tetteikből.” (6:1)
A Rambam itt Salamon király szavait idézi a Mislé (Példabeszédek) könyvéből:
„Aki bölcsekkel jár, bölcs lesz, de aki bolondokat pásztorol, elromlik.” (Példabeszédek 13:20).
Ez a tanítás alapozza meg a Rambam radikális következtetését:
„Ha egy országban volt, amelynek szokásai rosszak voltak, és az emberek ott nem jártak az egyenes úton, akkor menjen el egy olyan helyre, amelynek emberei caddikok (igazak) és jó módon viselkednek.” (Rambam, Hilchot Deot 6:1)
Sőt, a Rambam még tovább megy: „És ha az összes ország rossz, mint például mostanság, vagy nem tud elmenni, akkor menjen a pusztába, vonuljon félre, legyen remete, ne barátkozzon ezekkel a pimasz emberekkel.” Ez a halacha, amely a midot tovot elsőbbségét hangsúlyozza a környezetválasztásban, azt sugallja, hogy ha egy helyen – legyen az akár Izrael földje – a viselkedés és a tulajdonságok nem az egyenes úton járnak, akkor halachikusan indokolt lehet az elköltözés, vagy az oda nem költözés. A Derech Eretz Kadmá LaTorah (A tisztességes viselkedés megelőzi a Tórát) elve itt nyeri el halachikus súlyát.
A Ketubot traktátus és a kémek tanulsága
Az alija micvájának kérdését a Ketubot traktátus (110b) utolsó misnája is tárgyalja. Ez az egyetlen, a Misnában explicit módon megjelenő „cionista halacha”, amely a házastársak közötti válásról szól, ha az egyik Izraelbe akar költözni, a másik pedig nem. A misna szerint az a fél „nyer”, aki Izraelbe akar költözni, ami arra utal, hogy az alija micvája előnyt élvez.
Sokan a kémek történetét (Mózes 4., 13. fejezet) is így értelmezik, hangsúlyozva, hogy a kémek bűne éppen az volt, hogy nem akartak bemenni a földre az ott lakó népek miatt. Azonban fontos megjegyezni, hogy a kémek esetében egy konkrét isteni parancs volt a földre való bevonulásra, és az ottani őslakosokat el kellett űzni. Ez a helyzet természetesen nem analóg a mai Izraelben élő zsidókkal, akiket nem lehet és nem is szabad kiűzni.
Érdekes módon a Ketubot traktátus végén a rabbik éppen erről a kérdésről vitatkoznak. Egyesek szerint rendkívül fontos Izraelben lakni, míg mások szerint nem szabad elhagyni Babilóniát, ahol a Tóra-tudósok élnek. Ez a szakasz gyakran esik áldozatul „quote mining”-nak (idézetvadászat), ahol mind a cionisták, mind az anticionisták megtalálják a saját álláspontjukat alátámasztó véleményeket.
A Ramban (Nachmanides, 13. századi bölcs) azt állítja, hogy az Izrael földjén való letelepedés egy tevőleges parancsolat. A Rambam a Misné Torá című művében nem sorolja fel az Izrael földjén való lakást a 613 micva között. Ugyanakkor tiltja Izrael földjének végleges elhagyását. Ezt a látszólagos ellentmondást a későbbi bölcsek, mint Rav Moshe Feinstein és Rav Soloveitchik úgy értelmezték, hogy bár az alija egy gyönyörű és kívánatos dolog, nem feltétlenül kötelező micva, és aki nem teszi meg, az nem követ el bűnt.
A Midot tovot és a jelen kor kihívásai
A midot tovot, a jó tulajdonságok kérdése különösen aktuális a mai Izraelben. Sajnos a társadalomban kialakulhat egy olyan kultúra, ahol a türelmetlenség, a vallásos és nem vallásos közötti feszültség, vagy a durva viselkedés dominál. Amikor izraeli vezetők olyan kijelentéseket tesznek, amelyek „emberi állatokról” beszélnek, vagy egy egész nemzetet tesznek felelőssé, az a midot tovot hiányára utal. A muszár (etikai) irodalom és a Tóra bölcsei azt tanítják, hogy a jó tulajdonságok a gyökerek, amelyekből a helyes cselekedetek és szavak virágoznak. Ha a gyökér romlott, a gyümölcs is az lesz. Ez a probléma nem oldható meg pusztán politikai eszközökkel, hanem imára és tesuvára (megtérésre) van szükség.
Záró gondolatok: A remény és az ima ereje
Az alija kérdése tehát összetett, és nem lehet egyetlen halachikus forrásra redukálni. Az Izrael földjén való élet fontossága megkérdőjelezhetetlen, ahogy a Szentély iránti vágy is. Gyászoljuk, hogy hiányoznak az áldozatok, és sok micva csak „pót-micvaként” tartható meg a Szentély hiánya miatt.
Azonban a végső helyreállítás, a Messiás eljövetele és a Szentély újjáépítése az Örökkévaló kezében van. Nekünk az a feladatunk, hogy imáinkkal, micváinkkal és tesuvánkkal hozzájáruljunk ehhez a folyamathoz. Nem mondhatjuk, hogy a dolgok rendben vannak; éppen ellenkezőleg, mélyen elismerjük a jelenlegi állapot hiányosságait és az isteni segítség sürgős szükségét. A reményteli várakozás és a folyamatos ima ereje az, ami előrevisz minket, bízva abban, hogy az Örökkévaló hamarosan helyreállítja a világot, napjainkban.
