A hetiszakaszban az édim zomemimről [hamis tanúkról] van szó. Nem egyszerűen arról, hogy hazudnak, mert honnan tudható, hogy hazudnak a tanúk?
Ha két tanú jön, és azt mondja: ő volt a tettes, majd jön másik két tanú, és azt mondja: nem ő volt a tettes, akkor melyik hazudik? Azok, akik először szóltak, vagy azok, akik utóbb? A Tóra erről nem mond semmit, csak azt, hogy kioltják egymást.
De ha magáról a tanúról beszélnek, akkor a tanút lehet kioltani. Például ha azt mondják: ti nem tanúskodhattok, mert abban az időben, amiről beszéltek, velünk voltatok.
Ebben az esetben nem a tanúságot lövik ki, hanem a tanúkat.
Ezért mondja a Tóra, hogy ilyenkor maguk a tanúk a hamisak. A személyükben vannak megtámadva. Ez nem összetévesztendő az ad hominem érveléssel, amikor valakinek a személyét támadom az érv helyett.
Van azonban olyan tanúság, amit nem lehet megsemmisíteni. Ha nem mondja meg, mikor és hol történt az eset, akkor az egy olyan tanúság, amit nem lehet megcáfolni.
Ez elsőre úgy tűnhet, mintha a világon a legjobb tanúság lenne: megcáfolhatatlan érvelés. A Tóra viszont azt mondja: éppen ellenkezőleg.
Az olyan tanúság, amit nem lehet visszautasítani, az nem tanúság, hanem semmis.
Érdekes, hogy ezt a dolgot a tudományfilozófia is felfedezte, majd meg is cáfolta. Egy olyan tudományos elmélet, amit nem lehet megcáfolni, még ha nem is lenne igaz, akkor sem lehetne bebizonyítani róla, hogy hamis. Ez az áltudomány. Olyannak tűnik, mintha nagyon igaz lenne, valójában viszont teljesen hamis és hazug.
Nagyon szép, hogy a Tóra több ponton is arra tanít, ne csak a hamis tanúkat ítéljük el, hanem nyitott szemmel járjunk a világban. Vegyük észre, nehogy becsapjanak minket torz érvelések által.
