Ilyenkor, Elul hónapban minden reggel ima után megfújjuk a sófárt, hogy jobban érezzük ahogyan közelednek a Nagyünnepek, és remélhetőleg mi is egyre közelebb kerülünk a Teremtőhöz. A reggeli és esti imánk után ilyenkor mondott zsoltárral (לְדָוִד) is érezzük a közeledést. Az van benne:
„Egyet kértem az Örökkévalótól.”
Igazából nem egyet kért. Nézzétek, mi az, hogy egyet kért:
שִׁבְתִּי בְּבֵית ה׳ כָּל יְמֵי חַיַּי – egész életem minden napján az Örökkévaló házában legyek. Láthassam az Örökkévaló kellemességét, és meglátogathassam csarnokában.
Mindig a Tórát tanuljam, mindig imádkozzak, ne kelljen bevételszerzéssel lennem elfoglalva. Ez volt Dávid király kérése. Ne legyenek világi dolgok.
Ez az Elul hónap hangulatához is tartozik: ilyenkor minden ambíciónk a csillagos egekben van. Megígérünk, megfogadunk mindent. És egyszer kérdezték is a Cházon Ist: hát mit ér ez az egész? Előadjuk a nagy ünnepekre a nagy cádikot [igaz embert], úgy csinálunk, mintha megbánnánk a bűneinket, aztán folytatjuk ugyanonnan.
Ő azt válaszolta: te nem tudod, hogy az a rövid idő, amikor megfogadjuk, az milyen sokat ér az Örökkévalónak. Mert az Örökkévaló nem úgy számolja ezeket a dolgokat, ahogyan mi emberek.
Ez hasonló, mint amiről nemrég tanultunk: akik jobban be vannak vonva a konyhai munkálatokba, tudják, hogy sok kérdés van ilyenkor a pát ákummal [nem zsidók kenyerével] kapcsolatban. Ha rendelnek kenyeret egy pékségből, és ellenőrzik, hogy minden összetevő kóser, akkor egész évben – ha valaki nem vállalt magára külön szigorítást – fogyaszthatja. De a megtérés tíz napjában, Ros Hásáná és Jom Kipur között csak akkor, ha a sütőt legalábbis zsidó gyújtotta be.
Megint jön a kérdés: miért nem? Most csak akkor vagyunk cádikok?
A válasz az, hogy ez az élmény – hogy ezen keresztülmegyünk, és átéljük, hogy magasabb színvonalhoz tartjuk magunkat – ez átformál bennünket, remélhetőleg.
Úgyhogy ezzel a szándékkal hallgassuk a sófárt, és mondjuk minden nap, reggel és este is a לְדָוִד-ot.
