Amikor Mózes élete végén visszaidézi a kémek történetét, így ír:
„Azt mondtam nektek: ne féljetek tőlük! Örökkévaló Istenetek megy előttetek, Ő harcol értetek, ahogyan tette veletek Egyiptomban, a szemeitek láttára. És a pusztában, amit láttál, hogy hordozott benneteket Örökkévaló Istenetek, mintha a fiát vinné […]
De ebben a dologban nem hittetek Örökkévaló Isteneteknek.” (Mózes 5., 1:29-31)
A szöveg egyszerű olvasata szerint azt írja, hogy a nép Mózes biztatása és történelmi visszatekintése ellenére kishitű volt. A kémek riasztó beszámolójának hatása alatt voltak, és inkább gondoltak a honfoglaló háború veszélyeire, mint a Teremtő csodálatos gondoskodásának tapasztalataira.
A Bné Jiszászchár1 azonban újszerű olvasatot lát ezekbe a sorokba. Mi is az, amiben nem hittünk? Abban, hogy az Örökkévaló hordozott minket.
1Cvi Elimelech Spira (1783-1841, Lengyelország), a haszidizmus egyik korai, jól ismert szerzője, az első munkácsi rebbe nagyapja.
Mert amit látunk, az nem hit kérdése. Ezért a hit csak akkor nevezhető hitnek, amikor az Örökkévaló nem érzékelhető közvetlenül.
Mindez megmagyaráz egy másik érdekes anomáliát.
A kémek hiábavaló sírást okoztak a népnek, amiért elbizonytalanították a népet Izrael földjével kapcsolatban. Ez eredményezte végső soron a Szentély pusztulását:
„És felemelte a hangját az egész gyülekezet, és sírt a nép azon az éjjelen. Mondta Rábá, Rabbi Jochánán nevében: az az éjszaka Tisá BeÁv [Áv hónap 9-e] volt.
Azt mondta nekik a Szent, Áldott Ő: ti hiába sírtok – én majd megteszem azt nektek nemzedékekre való sírássá.” (Táánit 29a, Mózes 4., 14:1 alapján)
Azaz éppen az a nap, amikor a nép nem volt eléggé hűséges a Szentföldhöz, az vált a földről való száműzetésük napjává.
Azonban Tisá BeÁv azonban nem Izrael földjének elvesztésének a napja, hanem a Szentély pusztulásáé!
Noha azt gondolhatnánk, hogy a kettő erősen összefügg, ez azonban történelmileg nem teljesen helytálló.
Az első Szentély pusztulása után ugyanis még nagyjából 4-5 évig élhettek zsidók Izrael földjén – Szentély nélkül. Pontosan erről emlékezünk meg Gedáljá böjtjének alkalmával. Ugyanis ez volt az a történelmi esemény, ami a szentföldi tartózkodásunk végét jelentette.
Napjainkban is hasonló a helyzet: már csaknem 80 éve szabadon lakhatnak zsidók Izrael földjén, a Szentély azonban továbbra sincsen a helyén.
A Bné Jiszászchár fenti magyarázatát követve azt mondhatjuk, hogy a föld és a Szentély kétféle hitet képvisel.
A Szentély felel meg annak a tökéletes állapotnak, amikor a Teremtő Jelenléte tapintható, érzékelhető. Ezt veszítettük el Tisá BeÁvkor és ezt gyászoljuk mindmáig.
A föld ennek éppen az ellenkezőjét jelenti, hiszen a föld művelésekor a természet az, amit működni látunk. Mégis, a föld művelői rejtett módon megtapasztalhatják azt, ahogyan munkájuk teljesen függ az esőtől, a Teremtő áldásától.
Számunkra azért is fontos a föld, mert számos micvát csak ott tudunk betartani:
„Minden micva, ami a földtől függ, nem gyakorolható, csak a Szentföldön.” (Misna, Kidusin, 1:9)
Ezekről a micvákról szól a Misna első rendje: a Zeráim, azaz Vetések. A Talmud egy különösen inspiráló tanításában a Misna hat rendjét Jesájá próféciájának hatféle kifejezésének felelteti meg:
„Mi az, ami írva van: ’És lesz időd hite a megmentés ereje, bölcsesség és tudat, az Örökkévaló félelme, az az ő kincsestára’? Hit – ez a Zeráim rendje.” (Sábát 31a, Jesájá 33:6 alapján)
Ebben a rendszerben tehát éppen a földművelés felel meg a hitnek. A Bné Jiszászchár tanításának megfelelően ez az az állapot, amikor a hitre igazán szükségünk van, mert az Örökkévaló Jelenléte nem tapasztalható meg közvetlenségében.
