Közeledünk egy különleges hétvégéhez, egy különleges szombathoz: nemcsak, hogy vége van a gyászos napoknak, hanem egy új szakasz is elkezdődik. Ezekben a napokban a tízparancsolatot olvassuk, és a Smát. A tízparancsolatot egyszer már olvastuk korábban – a Smá most lesz azonban először. És mit mond a Smá?
„Halld, Izrael! Az Örökkévaló, a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlen. Szeresd hát az Örökkévalót, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes mindenedből.”
Ez felveti a kérdést: mi számít szeretetnek teljes szívből és teljes lélekből? Erre a Talmud különféle válaszokat ad – némelyik elsőre váratlanul hangzik. Ez azonban a Talmud módszere: a gondolkodás beindítása érdekében gyakran olyan felvetésekkel él, amik elsőre szokatlanok.
Az egyik ilyen válasz szerint az Istenszeretet azt jelenti, hogy szerethetővé teszed Istent mások szemében – nem arról van szó, hogy te szereted, hanem arról, hogy mások szemében vonzóvá teszed. Egy másik válasz szerint az igazi szeretet önfeláldozást jelent: ha valóban szereted Istent, akkor hajlandó vagy akár az életedet is áldozni érte.
Itt érdemes emlékeztetni, hogy a Tóra tanulmányozásának négy szintje van: psát, remez, drás és szod – az egyszerű, az utalásos, a magyarázó és a titkos réteg. A Talmud nem a psáttal foglalkozik, hanem a mélyebb szintekkel. Ezért is feltételezi, hogy az egyszerű jelentést már ismerjük.
A Rámbám más irányból közelít: ő azt mondja, hogy az Istenszeretet a természet és a világ tudományos tanulmányozásán keresztül érhető el. Aki figyelmesen tanulmányozza a világot – biológiát, kémiát, fizikát – az képtelen nem szeretni a Teremtőt. Ha valaki mégis így jár, az nem a Rámbám hibája – hanem annak az embernek a saját korlátja.
Ez a többféle megközelítés mind-mind egyetlen központi probléma köré csoportosul, mintegy „kerülgeti a forró kását”:
hogyan lehet szeretni a Teremtőt, akit nem látunk, nem érzékelünk kézzel fogható módon?
A feleségemet, a gyerekeimet, a süteményt – ezeket tudom szeretni, mert érzékelem őket. De a Teremtőt?
Talán az első ösztönös válasz az lenne: szeretem, mert jót tesz velem. De ez nem hála – ez szeretet, ami különbözik a hálától. A hála elismeri a jót, amit kaptam. A szeretet pedig egy mélyebb, belső érzés. És természetesen – mondani sem kell – jobb, ha az ember megköszöni a jót, mert akkor talán a Teremtőnek is jobb kedve lesz újra jót tenni.
A Meszilát Jesárim három konkrét dimenzióját nevezi meg az Istenszeretetnek: dvékut (ragaszkodás), szimchá (öröm) és kiná (buzgóság/féltékeny harag).
-
Dvékut azt jelenti, hogy az ember tudatosan éli meg, hogy az Örökkévaló jelen van. „Siviti Hasem lenegdi tamid” – mindig az Örökkévalót helyeztem magam elé. Ez egyaránt szolgálhat negatív és pozitív ösztönzésként.
-
Szimchá, az öröm. A szolgálat alapja. „Szolgáljátok az Örökkévalót örömmel!” Az igazi öröm abból fakad, hogy az ember méltónak érzi magát a szolgálatra. Ez az öröm nem a világ öröme – ez az örök értékek öröme.
-
Kiná, vagyis a buzgóság, „féltékeny harag”. Ez azt jelenti, hogy aki szereti Istent, az kiáll az Örökkévaló becsületéért. Ha valaki Isten nevével visszaél, ha bűnt követ el nyilvánosan – akkor aki szereti az Örökkévalót, nem hallgathat.
Ez utóbbi vezetett át a következő témánkhoz, amit egy YouTube kommentelő vetett fel:
A bűnt gyűlöljük, vagy a bűnöst?
A Toszafot szokása, hogy hasonló kérdéseket tegyen fel: amikor két talmudi forrás között feszültség van, akkor a Toszafot – a középkori kommentátorok – megpróbálják azokat összeegyeztetni. Az egyik helyen az áll, hogy gyűlölnünk kell a bűnöst, a másikon pedig, hogy nem szabad, csak a bűnt.
A Bráchot 10a helyen Rabbi Meir huligánokkal találkozott, akik zaklatták. Imádkozott, hogy „tűnjenek el a bűnösök”. Felesége, Bruria figyelmeztette: a szöveg nem azt mondja, hogy a „bűnösök”, hanem hogy a „bűnök” tűnjenek el. Ez alapján tehát a bűnt kell gyűlölni, nem a bűnöst.
Ugyanakkor a Peszáchim 113b más következtetésre jut. Ott Salamon király bölcsességét idézi: „Jirat Hasem – szinát rá” – az Istenfélelem a rossz gyűlölete. Itt viszont a rosszat, a gonoszt, a vétkezőt gyűlöli az istenfélő.
Hogy lehet ezt feloldani?
A válasz talán az, hogy a bűnös gyűlölete nem öncélú érzelem, hanem nevelési eszköz. Egyrészt a bűnöst visszatarthatja a további vétektől, ha érzi az elutasítást. Másrészt önmagunkat is neveli: azáltal, hogy kimutatjuk a bűn iránti intoleranciánkat, megerősítjük magunkban az értékrendet.
Ugyanakkor Salamon király másutt ezt írja: nem jó, ha a cádik, az igaz ember a büntető. A Talmudban is találkozunk ezzel: Rabbi Jehosua ben Lévi például el akart átkozni egy bajkeverőt, de elaludt – mintha az Örökkévaló azt üzente volna: „Nem neked való a furkósbot.”
A Rámbám szerint: ha valaki tanúk jelenlétében követ el bűnt, és figyelmeztetés ellenére is elköveti, akkor micva gyűlölni őt – egészen addig, míg tesuvát nem csinál. Ugyanakkor a Rámbám másutt azt is írja, hogy minden zsidót szeretni kell, és ha valaki vétkezik, de igazából jó ember (hisz a zsidó vallás 13 alaptételében), csak a rossz ösztöne győzte le, akkor szeretni kell őt is.
Az első lubavicsi rebbe magyarázata szerint ha nem vagy olyan viszonyban az illetővel, hogy meg tudd feddeni, akkor gyűlölni sem vagy köteles. A gyűlölet csak akkor „engedélyezett”, ha van módod és kötelességed előtte figyelmeztetni őt.
