A vallásos zsidó élet egyik meghatározó jellemzője: az áldások. Mindenért „áldjuk” a Teremtőt! Nemcsak akkor, ha hálásak vagyunk neki.
Noha hétköznapi értelemben az áldás az, amikor a Teremtő megáld minket, különleges segítséggel és gondoskodással kísérve cselekedeteinket. A zsidóságban azonban az áldás új értelmet nyer. Hiszen az imáink is áldások formájában lettek megfogalmazva: pédául főimánk, az Ámidá, melyet naponta háromszor mondunk el, 19 áldásból áll.
Felmerül a kérdés: vajon mindez a Tóra isteni tanítása alapján van így, vagy a Bölcseink emberi belátásának eredménye?
A mostani hetiszakaszból jól ismert az egyetlen olyan mondat, amely szinte nyilvánvalóan tartalmazza a (kenyér fogyasztásával járó) étkezés utáni áldás, azaz bencsolás – másnéven birkát hámázon – parancsolatát:
„És enni fogsz, és jól fogsz lakni, és áldani fogod Örökkévaló Istenedet a jó országért, amit adott neked” (Mózes 5., 8:10)
Ez alapján sokan úgy gondolják, hogy az áldások valójában rabbinikus rendeletek, melyet a bencsolás tórai micvájának mintájára vezettek be a Talmud Bölcsei. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a forrásokat, akkor azt láthatjuk, hogy ez nem egészen pontos.
Nemcsak az ételekre, vagyis a fizikai élvezetre, hanem a szellemi élvezetre, a Tóra tanulására is áldást kell mondanunk:
„Rav Jehuda mondta: honnan tudjuk, hogy az étkezés utáni áldás tórai kötelezettség? Ahogyan írva van: ’és enni fogsz, és jól fogsz lakni, és áldani fogod […]’
Honnan tudjuk, hogy a Tóratanulás előtt mondott áldás tórai kötelezettség? Ahogyan írva van: ’amikor az Örökkévaló Nevét hívom, adjatok nagyságot Istenünknek’” (Beráchot 21a, Mózes 5., 32:3 alapján)
Ugyanebből a mondatból a Talmud egy másik helyen azt is kitanulja, hogy ha hárman vagy többen együtt eszünk, akkor felhívást [zimun] mondunk a bencsolás előtt („Rábotáj, neváréch!” – azaz: „Uraim, mondjunk áldást!”). Az Áruch HáSulchán 47:3-4 érdekes elemzést közöl a Jeruzsálemi Talmud alapján, mely lehetséges kapcsolatot vázol a kétféle téma között, hiszen a Tóratanulás ügyében is van a zimunhoz hasonló szituáció. A Tóra nyilvános felolvasása során hétköznaponként ugyanis valóban éppen három embert hívunk fel.
Ebből a talmudi forrásból nyilvánvalóan kitűnik, hogy technikailag nincsen különbség a két áldás között: mindkettő tórai parancs, mindkettőnek megvan a maga pontos forrása.
Igaz ugyan, hogy a Misna Berura idézi, hogy vita van a Talmud után élt rabbik között arról, hogy vajon a Tórára mondott áldás tórai vagy rabbinikus eredetű. Ugyanitt különféle praktikus megoldásokat javasol arra az esetre, ha valakinek kétsége van, hogy elmondta-e már az áldást vagy sem, meg kell-e ismételnie.
2Misna Berura 47:1. Ha bármilyen ügyben kétségünk támad, annak alapján szoktunk dönteni, hogy a kétség tórai vagy rabbinikus eredetű. Ha tórai, akkor szigorítjuk, ha rabbinikus, akkor könnyítjük. Így esetünkben, ha a Tórára mondandó áldást tórainak tekintjük, akkor mindenféleképpen újra el kellene mondanunk azt kétség esetén.
Az Áruch HáSulchán azonban elárulja, hogy az egyetlen „forrásunk”, mely szerint rabbinikus, az Rámbám feltételezett véleménye. Amikor Rámbám [Maimonidész] felsorolta a Tóra 613 parancsolatát, ezt a parancsot kihagyta a felsorolásából. Feketén-fehéren leírva azonban sehol nem találjuk meg törvénykönyvében azt, hogy szerinte ez nem tórai micva.
Az Áruch HáSulchán éppen ezért azt javasolja, hogy még a Rámbám sem vitathatja ezt a tényt3. Azért nem sorolta fel az áldást külön micvaként, mivel az áldás maga is része a Tóratanulás micvájának. Ugyanez a logika nem mondható el az étkezés utáni áldás esetében, hiszen enni nem micva, hanem a létezésünk szükséges feltétele – ellentétben a Tóratanulással.
3A Talmudban számos helyen találhatunk olyan „tórai bizonyítékot”, mely valójában nem egészen bizonyíték, csak ún. ászmáchtá, azaz egyfajta emlékeztető, tematikájában hasonló tórai mondat, amire a rabbik parancsolatot építettek.
Rámbám véleményének elemzői is hajlanak affelé, hogy a fenti talmudi szakaszt ászmáchtának tekinti. Azonban ez igen nehéz érvelés, hiszen láthatjuk, hogy a Talmud teljesen egyenértékűnek tekinti a bencsolással, melynek tórai státusza mindenféle vitán felül áll.
Az étkezés és Tóratanulás áldásai tehát tórai eredetűek – mi a helyzet azonban az összes többi áldással?
A Midrás magyarázata szerint Dávid király rendelte el, hogy mindennap mondjunk száz áldást (ld. Bámidbár Rábá 18, Sulchán Áruch OC 46:3). A Talmud azonban ugyanezt éppen a mi hetiszakaszunkból vezeti le:
„És most, Izrael, mit [má] kíván tőled Örökkévaló Istened?” (10:12)
A Talmud magyarázata szerint nem úgy kell olvasnunk, hogy mit [má], hanem hogy százat [méá] (ld. Menáchot 43b). Ugyanitt a Toszfot megdöbbentő megfigyelést tesz: az idézett mondat éppen 100 betűből áll.
(Stat?) Érdekes adalék, hogy a Talmud és a Midrás magyarázata csak első pillantásra mondanak ellent egymásnak. Ha azonban a tágabb kontextusukat is elolvassuk, láthatjuk, hogy utalás szintjén összefonódnak: a talmudi rész is beszél Dávid királyról, valamint a Midrás is idézi a fenti tórai mondatot.
Mindezek alapján igen világosnak látszik, hogy az áldások koncepciója mélyen a Tórában gyökeredzik. Noha az áldások konkrét formáját és szövegezését Bölcseinknek köszönhetjük, a legfontosabb irányelveket már a Tórában is megtalálhatjuk.
