A Talmud meglepő részletet tanít Málkicedekről, aki ebben a hetiszakaszban gyönyörű áldással ajándékozza meg Ábrahámot:
„Áldott Ávrám a Magasságos Istennek, ég és föld szerzőjének! És áldott a Magasságos Isten, aki ellenségeidet a kezedbe adta!” (Mózes 1., 14:19-20)
Ezért az áldásáért azonban nem jutalmat kapott, hanem bizonyos értelemben büntetést is, hiszen elveszítette a papság [kehuná] jutalmát:
„Kívánta a Szent, Áldott Ő Sémtől [Málkicedektől] kihozni a papságot […] Amint azonban előrevette Ábrahám áldását a Teremtő áldása elé – Ábrahámtól hozta ki.” (Nedárim 32b)
Nem említi azonban a Talmud azt, hogy egy másfajta probléma is van ezzel az áldással.
Nemcsak a sorrend kifogásolható, hanem már maga az a tény is, hogy Málkicedek Ábrahámot a Teremtővel egy napon említette.
Rabbi Simon ugyanis – az aranyborjú kapcsán – így tanítja:
„Mindenki, aki hozzákapcsolja az Égi Nevet egy másik dologhoz, kiszakíttatik a világból, ahogyan írva van: ’kizárólag az Örökkévalónak, egyedül!’” (Szanhedrin 63a, Mózes 2., 22:19 alapján)
A bizonyítékként idézett tórai mondat eredetileg olyasvalakiről szólt, aki más isteneknek mutat be áldozatot. Hasonlóan, Rabbi Simon is azon vitatkozik az idézett helyen Rabbi Jochánánnal, hogy jobban járt-e a zsidó nép azzal, hogy nemcsak az aranyborjút számították Egyiptomból kiszabadító istenségnek, hanem magát a Teremtőt is.
Rabbi Jochánán szerint igen, sőt, ez mentette meg a nép maradékát a pusztulástól. Rabbi Simon ettől jelentősen eltérő, sőt, megdöbbentő álláspontot fogalmaz meg:
Szerinte ez a „társítás” [situf] nemhogy nem segített volna, hanem egyenesen rontott volna a nép megítélésén!
Rabbi Simon ugyanis úgy tartja, hogy az, aki a Teremtőben és másban is hisz, az még rosszabb annál, aki egyáltalán nem is hisz a Teremtőben, csak más – esetleg több istenségben.
Rabbi Jochánán logikájával valószínűleg könnyebb azonosulnunk, hiszen aki mindkettőben hisz, az legalább elismeri az Örökkévaló létezését.
Rabbi Simon azonban igen radikális ebben az ügyben. Számára elfogadhatatlan az, hogy valaki már megismerte az Örökkévalót, és ezek után még el tud képzelni bármilyen más hatalmat, ami Ővele egy napon említhető?
Vitájuk azonban kizárólag bálványimádásról szól – akárcsak a Tórából idézett mondat, ami a törvény forrása. Rámbám törvénykönyvében már megtalálhatjuk ugyanezt kissé más kontextusban is: szerinte egy közös esküformulában sem szerepelhet a Teremtő és bármilyen más dolog (Sevuot 11:2).
Toszfot ezek alapján megfogalmazza, hogy alapvetően nem probléma az, ha egy mondatban említjük a Teremtőt és bármi mást (vagy bárki mást). Ők két olyan forrást idéznek, ahol magában a Szentírásban [Tanachban] szerepel a Teremtő Neve mellett egy ember neve.
Későbbi magyarázók kiegészítik ezt a listát további három szentírási és egy talmudi idézettel (Ároch láNér, Ben Jehojádá)1.
Mózes 2., 14:31, Mózes 4., 21:7, Bírák 7:20, Hoséá 3:5, Példabeszédek 24:21, Bává Kámá 41b Mózes 5., 6:13 alapján.
Mindebből az látszik, hogy az együttes említés csak akkor lehet probléma, ha annak bármi köze lehet a bálványimádáshoz.
Ennek azonban ellentmondani látszik az a beszámoló, amit a Talmud Szukot ünnepének befejezéséről ír. A Szentélyben ez volt a szokás:
„Amikor eltávoztak, mit mondtak? ’Jó neked, oltár! Jó neked, oltár!’
Rabbi Elázár mondta: ’Az Örökkévalónak és neked, oltár! Az Örökkévalónak és neked, oltár!” (Misna, Szuká 4:5)
A Talmud erre felteszi a kérdést:
„De hiszen ezáltal valami mást említ együtt a Teremtő Nevével! És úgy tanultuk: mindenki, aki hozzákapcsolja az Égi Nevet egy másik dologhoz, kiszakíttatik a világból.
Valójában így érti: az Örökkévalónak vagyunk hálásak, és téged, oltár, dicsérünk.” (Szuká 45b)
Az a tény, hogy ebben a szituációban is felmerült Rabbi Simon elve (noha Rabbi Simon nevének említése nélkül), látszólag azt bizonyítja, hogy a probléma akkor is probléma, ha a témának egyáltalán semmi köze nincsen a bálványimádáshoz.
E probléma nyomán olvashatjuk a Chásuké Chemed c. izgalmas gyűjteményben azt a dilemmát (ld. Nedárim 32b), melyben egy fiú meg akarta köszönni az orvosnak a kitartó munkáját, amivel az életéért küzdött, és hozzá is akarta tenni, hogy elsősorban az Örökkévalónak jár a köszönet. Az apja azonban tiltakozott, mondván, hogy Rabbi Simon elve szerint emiatt „kiszakíttatna a világból!”
Szerény véleményem szerint a Szuká traktátusból fent idézett talmudi forrás több okból kifolyólag is elégtelen bizonyíték arra, hogy ilyen halachikus következtetést vonjunk le.
Mindenekelőtt: a józan ész – és Bölcseink számos tanítása is – azt diktálja, hogy igyekezzünk felismerni minden történésben a Gondviselés keze munkáját és adjunk hangot is ennek. Ugyanakkor ez semmiképpen ne jelentse azt, hogy embertársaink igyekezetét alábecsüljük, kétségbe vonjuk, vagy hálásak legyünk nekik.
Ezért aligha lehet helyesebb annál, mintha a páciens hálát ad az orvosnak és a Teremtőnek egyaránt. Ha pedig e kettőt egy mondatban teszi, meglátásom szerint azáltal kifejezi azt az egyedülálló egyensúlyt, amire a Tóra tanít minket: legyünk emberek, akik két lábbal állnak ezen a földön, élik evilági életüket, ugyanakkor tökéletesen elkötelezettek a Teremtő irányába.
Ami pedig a talmudi bizonyítékot illeti, látható belőle, hogy maga Rabbi Elázár nem látta problémásnak a Misnában szereplő formulát, és még a Talmud is elfogadta a mellékelt „szándékmagyarázattal” együtt. Tehát amikor nem volt szó közvetlen bálványimádásról, akkor kimondott tilalommal sem találkoztunk.
