A Kabbala alapkönyve, a Zohár kritizálja Noét amiért nem imádkozott nemzedéke megmeneküléséért.
„Noé nem kért irgalmat [imádkozott] a világért, emiatt az özönvíz róla lett elnevezve.” (Zohár 1:67b, Jesájá 54:9 alapján)
Mit jelent az, hogy „róla lett elnevezve”? Azt, hogy Jesájá egyik próféciájában, melyben egyébként Izraelt vigasztalja, mellékesen említi meg „Noé vizeit” [mé Noách].
Meglepő az az észrevétel, hogy ez Noé számára bújtatott kritika lenne, hiszen akár azt is gondolhattuk volna, hogy Noé személye amúgy is erősen összefonódik az özönvíz történetével: ő építette a bárkát, ő volt az özönvizet követő új világ szülőatyja.
Mégis, honnan veszi a Zohár azt, hogy Noé bizonyos mértékben felelős az özönvíz tragédiájáért?
Ellenpéldaként Mózest hozza, aki imádkozott népéért. Mi több, amikor felmerült annak lehetősége, hogy az egész zsidó nép büntetést kapjon az aranyborjú bűnéért, és Mózes lépjen a helyükbe (Noéhoz hasonlóan mint új „ősatya”), akkor ő ezért az ötletért egyáltalán nem lelkesedik. Sőt, egyenesen azt mondja:
„És most, ha nem bocsátasz meg nekik, törölj ki engem [mechéni], kérlek, könyvedből, amit írtál!” (Mózes 2., 32:32)
Egy lehetséges magyarázat szerint ez bizony azt jelenti, hogy Mózes azt kéri, hogy ő kapja a büntetést, és ne a vétkező nép (ld. Rásbám), hiszen ő volt az, akinek nem sikerült a népet a helyes úton vezetnie.
Érdekes, hogy a kulcskifejezés („törölj ki engem – mechéni”) betűi átrendezés után pontosan megegyeznek a Noé esetében idézett bizonyító kifejezéssel („mé Noách – Noé vizei”).
Miközben Mózesnél azt látjuk, hogy jelentős erőfeszítéseket tesz népéért, a Noé nagy érdemeként említett visszatérő „refrén” ez:
„És Noé úgy tett mindent, ahogyan parancsolta neki az Örökkévaló.” (Mózes 1., 6:22)
Úgy látszik, hogy ez lehet a forrása a Zohár rejtélyes észrevételének. Ha mindent úgy tett, az azt jelenti, hogy elfogadta az isteni ítéletet, nem próbált meg „fellebbezni”: imádkozni a végzés eltörléséért.
Az egyszerű olvasó ezt engedelmességnek, dicséretnek is olvashatná. A Zohár azonban kritikaként értelmezi.
Nem ellenkezett az Örökkévalóval – pedig megpróbálhatta volna!
Ábrahám ellenkezett, amikor Szodoma pusztulásáról értesült, akárcsak Mózes, az aranyborjú hírének hallatán. Róluk mégsem azt gondoljuk, hogy engedetlenek, hanem azt, hogy hősiesek.
Mit jelent mindez számunkra a mai világban? Hiszen hozzánk nem szól az Örökkévaló – legalábbis nem közvetlen és nyilvánvaló prófécia formájában. Természetesen nem arról van szó, hogy a Tórában átadott kötelezettségeink ellen kellene tiltakoznunk.
Az viszont a mi döntésünk, hogy elfogadjuk-e azt, amit kész tényként, megváltozhatatlan szabályként kapunk a külvilágtól. Amikor azt halljuk, hogy az emberek rosszak, javíthatatlanok, nem érdemes vagy nem lehetséges velük mit csinálni, akkor arra hogyan reagálunk?
Ha úgy, mint Noé, akkor elfogadjuk, együtt élünk a tudattal, és eszerint működünk tovább. Ettől még lehetünk igaz és jó emberek, ahogyan a Tóra is ezt írja Noéról (ld. Mózes 1., 6:9).
Ha azonban Ábrahám és Mózes útját követjük, akkor nem fogadjuk el az aktuális helyzetet olyannak, amilyen. Lehetséges, hogy Szodoma Ábrahám imája után is Szodoma maradt, és Mózes imája után az aranyborjú vétkesei ugyanúgy megkapták büntetésüket.
Az azonban vitathatatlan, hogy számunkra Ábrahám és Mózes lettek azok, akik életművük, hozzáállásuk egészével példaértékűvé nőtték ki magukat. Ez a hozzáállásuk gyümölcsözővé vált, és mindnyájunknak tanítanak.
A pesszimisták szeretik azt mondani, hogy ők valójában nem is pesszimisták, hanem realisták. Ezzel azonban csupán annyit mondanak, hogy keserű látásmódjukat embertársaikról valóságosnak érzékelik.
A Tóra azonban azt tanítja, hogy minden emberben ott van a potenciál. A lelket, amit a Teremtőtől kaptunk, elfedhetik, beszennyezhetik ennek a világnak a kihívásai. Aki azonban Ábrahám és Mózes útját követi, az képessé válik arra, hogy ellásson az ezek mögött rejlő mélyebb, valódi rétegig.
