Ismét itt a téli időszak, amikor az éjszakák hosszúak. Az imádkozó ember egyik nagy kihívása ilyenkor az, hogy megtalálja a módját, hogy a délutáni minchaimát beépítse a napirendjébe.
Talán nem véletlen, hogy Bölcseink úgy tanítják, hogy a reggeli imát Ábrahám, a délutáni imát Izsák vezette be. Hiszen Ábrahám egyik fontos jellemzője volt az igyekezete, mellyel a Tóra őt számos esetben dicséri – így az ő imája a reggeli ima, amit hamar, kora hajnalban elkezdünk.
Hasonlóan Izsák nagy dicsérete a hősies önfeláldozása, amit az Ákédá [megkötözés] során tanúsított. Ezért az ő imája a délutáni ima, amihez szintén talán a legnagyobb önuralom szükséges. Ez az ima ugyanis – a másik kettővel ellentétben – megbontja a nap rendjét, megszakítja a lendületet, és az Örökkévalóhoz kapcsol, a világ ritmusából kiemelve.
Érdekes megfigyelni, hogy pontosan mikor történt az az ima, amivel a délutáni imát Izsák bevezette?
„És kiment Jichák a mezőre estefelé [lifnot erev] elmélkedni” (Mózes 1., 24:63)
Az este [erev] szó jelentése héberül kicsit eltér a magyar jelentéstől. Héberül ugyanis a lájlá [éjszaka] jelenti a teljes sötétséget, amit a Talmud a három csillag feljöveteléhez kapcsol. Ami ezt megelőzi, az az erev, vagyis a „keveredés” (szürkület) ideje – hiszen az erev szó eredeti jelentése éppen a keveredés.
Úgy látszik, hogy Izsák megvárta a délutáni imájával a naplementét. A nemzedékek során a legnagyobb rabbik közül akadtak olyanok, akik ebben követték a példáját. Feltehetőleg ezáltal is teljesíteni kívánták a talmudi tanítást:
„Aki az imáját állandóvá teszi, annak nem fohász [táchánunim] az imája […] [Ez arra vonatkozik,] aki nem imádkozik a nap ’pirosodásával’ [dimdumé chámá]” (Beráchot 29b)
Ebből azonban nem derül ki, hogy „a nap pirosodása” a reggeli vagy délutáni imára vonatkozik (esetleg mindkettőre). A gyakorlatban a reggeli imánál egyetértés van, hogy a legtökéletesebb az, ha éppen a napkeltéhez igazítjuk az idejét (ld. Sulchán Áruch OC 89:1).
A délutáni imát illetően viszont már jelentősebb vitát találunk. Noha a Sulchán Áruch és a Remo látszólag egyértelműen fogalmaz: a Sulchán Áruch szerint a mincha sötétedésig [lájlá] mondható, amiről a Remo ugyanott megmagyarázza, hogy az a három csillag feljövetelét jelenti (OC 233:1).
A Misna Berura azonban ugyanott azt írja: „Tudd, hogy annak ellenére, hogy a Sulchán Áruch és a Remo úgy tűnik, hogy […] megengedik a délutáni imát naplemente után mondani, mégis, sok rabbi ezzel vitatkozik…” (233:14)
Ez a vita éppen azért lehetséges, mert a Talmud maga nem nyilatkozik egyértelműen a minchaima utolsó lehetséges idejéről. Az világos, hogy az ima csak addig mondható, amíg a Szentélyben a megfelelő áldozatot be lehetett mutatni.
Nincs azonban egyetértés abban, hogy az áldozathoz tartozó kiegészítő szertartások (füstölőszer, boröntés), melyek később is bemutatásra kerülhetnek, vajon hozzáérthetőek-e az ima megengedett idejéhez (ld. Pné Jehosuá, Meromé Száde Beráchot 27b).
A gyakorlatban a Misna Berura meglepő szigorítást fogalmaz meg ezzel kapcsolatban: helyesebb az imát egyedül mondanunk naplemente előtt mint tíz emberrel naplemente után. Ez olyankor válik fontossá, amikor éppen a tizediket várjuk, és a Nap már kezd lemenni.
Számos későbbi rabbi nem ért egyet ezzel a nézettel, és azt javasolják, hogy még azok is, akik – saját személyes hagyományuk alapján – szigorúan veszik, hogy az imát még naplemente előtt elmondják, ilyen esetben mégiscsak várjanak a közösségre, legalább 10-15 percet a naplemente után (ld. Sevet HáLévi 9:48, Soél uMésiv 3:247, Énájim láMispát Beráchot 27b).
