Csupán néhány mondat választja el a Tórában egymástól azt a két pillanatot, amikor ugyanaz a személy kétszer is kap nevet. Ő Észáv, Jákob ikertestvére, aki azonban feltűnően eltérő úton jár tőle.
„És mondta Észáv Jákobnak: tölts le [a torkomon], kérlek, abból a piros, piros [ádom] dologból, mert fáradt vagyok én. Azért nevezik a nevét Edomnak.” (Mózes 1., 25:30)
Ez a mondat több kérdést is felvet:
1. Miért azt kéri, hogy„tölsd le a torkomon”, miért nem azt, hogy adjon neki enni?
2. Miért éppen a fáradtsággal indokolja Észáv a kérését? Miért nem azzal, hogy éhes?
3. Miért a pirosságról nevezték el, ami az ételnek a tulajdonsága? Nem lett volna sokkal logikusabb a fáradtságról, amit ő maga mond magáról?
4. Korábban azt olvastuk, hogy Észáv már a születésekor is feltűnően vörös volt. Miért nem akkor nevezték el így?
A szövegi kérdések mellett egy mélyebb, elvi kérdés is felmerül:
vajon etikailag helyes-e az, ha a másiknak olyan nevet adunk, amivel egy korábbi helytelen cselekedetére, viselkedésére emlékeztetjük? Mit akar a Tóra tanítani ezzel?
Mint megannyi esetben, itt is, ha jól tesszük fel a kérdéseket, akkor az egyik megválaszolja a másikat.
Ha a történetet felületesen olvassuk, azt gondolhatjuk, hogy Észáv éhes volt, és ezért kérte a testvérétől, hogy adjon neki enni. Most az eredeti szövegből láthatjuk, ez két ponton is tévedés.
Ugyanis nem éhes volt, hanem fáradt, és nem azt kérte, hogy adjon, hanem azt, hogy öntse le a torkán, töltse be a szájába. Ez pedig nem egy normális kérés!
Azt mondta, hogy annyira fáradt, hogy enni sem tud. Ha azonban tovább olvassuk a szöveget, látjuk, hogy ez nem igaz, hiszen Jákob végül elé tette az ennivalót, amit ő önállóan el is fogyasztott.
A Tóra arra tanít minket, hogy jól figyeljünk oda arra, hogy mit mond a másik. Alapvetően szép és helyes dolog (sőt: micva!) az, ha jót feltételezünk róla és megértőek vagyunk. Van viszont egy határ – egy „vörös vonal” –, amit kötelességünk észrevenni, ha a másik átlépi. Pontosan ez történt Jákob és Észáv esetében.
Észáv átlépett egy határt. Olyasmit kért, ami a civilizált viselkedésen és kommunikáción kívül esik.
Jákob füle pedig nyitott volt – feltehetjük, hogy nem ez volt az első, sem utolsó alkalom, amikor érzékelte, hogy Észáv rossz úton jár.
Ezért volt Jákob válasza megfelelő: a főzelékért cserébe az elsőszülöttséget kérte. Aki így beszél, az nem méltó arra, hogy a továbbiakban az elsőszülöttséggel járó felelősséget viselje.
Észáv füle azonban már korántsem volt ennyire nyitott. Ő könnyen átlépett Jákob kétségkívül szokatlan kérése felett. Nem volt hozzá egy rossz szava sem. Sőt, még ki is hangsúlyozta, hogy milyen keveset ér neki az elsőszülöttség! (Jóval később azonban Jákobot hibáztatta a történtekért – ld. 27:36.)
Mindennek fényében jobban megérthetjük Észáv új nevének történetét. Bölcseink számos helyen tanítanak minket a nevek fontosságáról (pl. Beráchot 7b, Ros Hásáná 16b, Jomá 83b, Midrás Tanchuma Háázinu 7).
Nem mindegy, hogy milyen nevet választunk újszülött gyermekünk számára. A név az ember életpályáját bizonyos mértékben képes meghatározni.
Ezt nemcsak az „ókori talmudisták” gondolták így. Elegendő megnézni az angol Wikipédia Nominative determinism vagy Aptronym c. szócikkét, hogy bőséges kortárs példákat és elméleteket találjunk a témában.
Ezért hiba lett volna az újszülött Észávot a vörös hajáról elnevezni. A halacha szerint a másik gúnynéven való nevezése a szóbeli sanyargatás [onáát devárim] tilalma tárgykörébe tartozik (ld. Vájikrá 25:17, Bává Meciá 58b, Sulchán Áruch CM 228:5).
Az említett incidens azonban már azután történt, hogy „felnőttek az ifjak” (25:27), a személyiségük kialakult. Észáv saját magának, szabad akaratából választotta ezt a helytelen utat.
Ebben az esetben az utólag kapott neve nem számára jelöli ki a folytatást, hanem a külvilág számára ad le egy figyelmeztető jelzést, egyfajta emlékeztetőt.
Arról, hogy az elsőszülöttség eladásánál nem ő volt kiszolgáltatott helyzetben, hanem viselkedésével, kommunikációjával bizonyította be azt, hogy a továbbiakban alkalmatlan erre a szerepre.
Ez komoly tanítás és nagy újdonság a Tóra részéről. Hiszen miközben az újszülöttnél azon igyekszünk, hogy jó nevet válasszunk neki, hogy inspirációt és pozitív példát állítsunk elé, addig a felnőtt esetében az, ami kívülről „megbélyegzés”-nek tűnhet, valójában a külvilág védelmét is szolgálhatja.
Egyúttal arra is tanít, hogy figyeljünk oda embertársaink beszédére, és – legalábbis saját magunk számára – fogalmazzuk meg határozottan, ha el kell határolódnunk a másiktól.
Ugyanez az oka annak is, hogy nem a fáradtságáról nevezték el. Hiszen nem azzal van a baj, ha valaki fáradt. A probléma abban állt, hogy milyen stílusban beszélt. Ennek a szimbólumává vált a lencsefőzelék látszólag mellékes színe – az egyetlen dolog, amire figyelni tudott, amikor meglátta azt, amit a teste kívánt.
