Talán az egyik legszembetűnőbb jellemzője a zsidó vallási életnek: az ima.
Az imának persze minden vallásban van jelentősége. De az, hogy a zsidók napjában három, hosszú, kötött szövegű imát mondanak el, az európai-keresztény kultúra számára mindenképpen meglepő, de talán még sok muszlim számára is. Igaz, a muszlimok napjában ötször imádkoznak, az ő imáik azonban jellemzően összességében rövidebbek a zsidók mindennapi három imájánál.
A talmudi hagyomány szerint ezeket az imákat még az ősatyáink vezették be – Ábrahám, Izsák és Jákob. Éppen a mostani hetekben olvassuk a történeteiket – ezen a héten éppen Izsák imájának tórai utalása szerepel:
„És kiment Jichák a mezőre estefelé elmélkedni” (Beráchot 26b, Mózes 1., 24:63 alapján)
Az imával kapcsolatban talán az egyik legalapvetőbb kérdés:
Ha Isten mindentudó, akkor miért kell imádkoznunk? Miért hisszük, hogy az imánk képes befolyásolni a valóságot? Hiszen úgyis mindig azt csinálja, ami a legjobb nekünk!
Ha alaposabban elgondolkodunk ezen a kérdésen, rájöhetünk, hogy egy mélyebb kérdés húzódik meg mögötte: az ima vajon nem mond ellent a hitnek?
Ugyanis abban hiszünk, hogy az Örökkévaló tökéletesen irányítja a világot. Ha pedig az imáink által ebbe „beleszólunk”, azzal valójában a világ irányításába szólunk bele – az irányítás tökéletességét kérdőjelezzük meg, tudatunkban mintegy gyengítjük az ebbe vetett hitet. Fordítva:
ha azt hisszük, hogy minden úgy tökéletes, ahogy van, hiszen „jó kezekben vagyunk”, akkor mi motivál minket az imára?
A valóság az, hogy az első kérdésekre viszonylag könnyen találhatunk meggyőző és egyszerű válaszokat – az utóbbi problémák azonban jóval súlyosabbak. A szellemi világ rendjének megkerülhetetlen szabályszerűségei, mellyel ha őszinték vagyunk, kénytelenek vagyunk szembenézni.
Hiszen világos: Isten ugyan mindentudó, de nekünk mégis kell imádkoznunk – nem azért, hogy Ő megtudja, hogy mi kell nekünk, hanem hogy mi magunk épüljünk az imádkozás által. Hiszen az ima során a Teremtővel építünk kapcsolatot, és ez számunkra fontos.
Az is elképzelhető, hogy az imáink igenis képesek befolyásolni a valóságot, mert a Teremtő dönthet úgy, hogy csak akkor ad meg nekünk bizonyos dolgokat, amiket nekünk szán, ha mi azt imáinkban kérjük.
Az is lehet, hogy kifejezetten csak akkor érdemeljük ki, ha imádkozunk – az ima nélkül nem is tudnánk eljutni arra a szintre, hogy az a bizonyos dolog egyáltalán a hasznunkra váljon. Ilyen módon tehát az imával kapcsolatos klasszikus kérdések egyszerűen megoldhatóak.
Az azonban továbbra is probléma marad, hogy tökéletes hit mellett az ima aligha lehet valóságos. Az ideális ima könyörgés, fohászkodás [táchánun]. Forrása a mélyről jövő akarat [rácon]. Ha azonban tökéletes hittel hisszük, hogy minden úgy jó, ahogy van, akkor sem akarat, sem fohász nem képzelhető el.
Pedig Bölcseink számos helyen hangsúlyozzák, hogy az imának őszintének és mélynek kell lennie:
„Amikor imádkozol, ne tedd imádat állandóvá, hanem irgalommá és fohássza [táchánunim] a Teremtő előtt.” (Ávot 2:13)
„Aki az imáját állandóvá teszi, annak nem fohász [táchánunim] az imája.” (Beráchot 4:4)
Egyes tanítók úgy érvelnek, hogy mi nem tudhatjuk, hogy mi a jó nekünk. Lehetséges, hogy olyan dologra vágyunk, ami valójában csak jónak tűnik, de magasabb szempontból látszik, hogy valójában ártalmas nekünk. Ezért aztán egyáltalán ne is kérjünk konkrét dolgot, amire vágyunk, vagy ha mégis, akkor tegyünk hozzá feltételt: „legyen így, ha jónak látod”!
Ezzel is ugyanaz a probléma: az ima veszít a valódiságából. Az ima gyökere az, hogy az embernek szüksége van, hiányossága, és ezt csak a Teremtő képes pótolni. Amikor az ember ezt felismeri, és nemcsak intellektuális szinten érti meg, hanem a valóságban is megtapasztalja, akkor ezáltal közelebb kerül Őhozzá.
Az imának ezt a fontos alapelvét rögtön a Teremtés történetéből tanuljuk:
„Semmilyen mezei fa még nem volt a földön, és semmilyen mezei fű nem nőtt, mert nem hozott esőt az Örökkévaló Isten a földre, és nem volt ember, aki megművelje a földet.” (Mózes 1., 2:5)
„Ez azt tanítja, hogy a fűszálak megálltak a föld felszíne előtt [a növésben], amíg nem jött az első ember, és imádkozott értük. És esett az eső, és kinőttek a fűszálak. Hogy megtanítsa, hogy a Szent, Áldott Ő vágyik az igazak imájára.” (Chulin 60b)
Ebből látjuk, hogy már a világ első imájának a forrása is a szubjektív emberi hiány és szükség őszinte kifejezése volt.
Az első ember nem gondolkodott azon, hogy „talán nem is lesz nekem jó, ha kinő a fű”, sem azon, hogy „talán a Teremtő kérés nélkül is tudja, hogy mire van szükségem, majd csak megoldódik valahogy a helyzetem” – hanem azt fogalmazta meg, ami a szívén volt, ami igazán és őszintén foglalkoztatta.
Szintén az ember hiányos voltának szerepéről tanít minket az egyik legmélyebb, mégis leggyakrabban mondott rövid imánk: a boré nefásot utóáldás, amit a legtöbb egyszerű étel fogyasztása után mondunk (pl. üdítő, gyümölcs, csokoládé):
„Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, aki teremtett sok lelket és a szükségleteiket, mindenre, amit teremtettél, hogy általuk éltesd minden élő lelkét. Áldott a világok élete!” (Beráchot 37a alapján)
Azt látjuk mindebből, hogy az imánk, kéréseink szerves része az, hogy hiányosak vagyunk, vágyaink vannak. Ezek indítják be azt a „kapcsolatépítési folyamatot”, amelyek végeredményben a Teremtőhöz való közeledésünket megerősítik.
Ezért ha választanunk kell – márpedig kell – hogy a hitünk vagy az imánk a fontosabb, akkor az utóbbi tűnik helyesnek. Nem mondhatjuk azt, hogy „minden úgy jó, ahogy van”, „a Teremtő tudja, hogy mit tesz”, noha intellektuálisan értjük, hogy ez a valóság.
Ámde az életben való részvételünk szükséges velejárója az is, hogy a saját emberi mivoltunkat is szerepeltetjük ebben az isteni valóságban. Ezért teret kell engedjünk vágyainknak, kéréseinknek, saját megértésünknek, és ebből a pontból kell közelednünk az imához is.
Ezért amikor imádkozunk, kérjünk tiszta szívünkből – persze nem azért, hogy tanácsokat adjunk a Teremtőnek, hanem azért, hogy kiöntsük a szívünket, és használjuk a lehetőséget, hogy kapcsolódhatunk Őhozzá.
